Header Ads

Pirosan szép az élet - HIAC gondolatok

Megannyi töltelékműsor után a WWE végre egy bevállalósabb és igazán jónak mondható PPV-vel jelentkezett a hétvégén, ami annak ellenére is kiválóan sikerült, hogy funkcióját tekintve egy átvezető adás volt, tehát jellemzően a történetek elnyújtása, nem pedig a befejezése volt a cél. Az alábbiakban górcső alá vesszük a mérkőzések legfontosabb vonásait.


Szinte minden jól összerakott profi birkózógálára jellemző, hogy az akció nem pöröghet végig extra magas fordulatszámon, vannak ún. lehűtőmeccsek vagy töltelékszegmensek, ahol mindenki levegőhöz jut. Ennek az az oka, hogy a közönség - ritka kivételektől eltekintve - nem képes 3-4 órán keresztül koncentrálni, a maximumon pörögni, és beleélni magát a termékbe, mert egyszerűen elfáradnak és kiégnek, míg végül a legfontosabb pillanatokban nem lesznek képesek reagálni az ingerekre. Így Vince McMahon filozófiája azt mondja, hogy "időnként hagyni kell őket leülni, hogy aztán megint felugorhassanak". De mi van akkor, ha a WWE úgy dönt, hogy egy adásra nem rakunk semmi tölteléket? Hogyan oldjuk meg azt, hogy van hét darab meccsünk, és valamilyen szinten mindegyikre hangsúlyt akarunk fektetni?

A válasz igazából pofonegyszerű: megkülönböztetjük őket egymástól. Két hasonló stílusú mérkőzés nem kerülhet egymás mögé. Ezzel elérjük azt, hogy a közönségnek mindig máshogy kell reagálnia, és mivel mindegyik meccsen mással ingereljük őket, nem fásulnak bele az akcióba. Mindeközben pedig a mérkőzések között próbálunk értékes perceket nyerni a pihenésre, illetve a következő összecsapásra való mentális átállásra. A Hell in a Cell PPV kiválóan megvalósította ezt a módszert, pedig olyan szinten nem került rá semmi töltelék, hogy a mérkőzések átlagos, gongtól gongig tartó futásideje tizennyolc és fél perc volt, ami borzasztóan soknak számít (a legrövidebb meccs tizenkettő, a leghosszabb huszonöt percig tartott). 

Mielőtt belemennénk ezekbe az átlagosan "tizennyolc és fél perces" mérkőzésekbe, érdemes kitérni egy vitatott módosításra, nevezetesen arra, hogy az idei Cella élénkpiros színben pompázott, amit kezdetben különös volt látni, de viszonylag hamar megszoktam. Lehet rá azt mondani, hogy felesleges variálás a külcsínnel, viszont a kameraképeket látva gyanítom, hogy nem csak kreatív megfontolások álltak a váltás mögött, mert a főkamerából nézve a piros cella sokkal átlátszóbb volt az elődjénél, ami azt jelenti, hogy valószínűleg a helyszíni közönség is jobban látta az odabent zajló eseményeket. A piros rácsok nem ütöttek el annyira a háttértől, mint a megszokott világosszürke verzió, szóval hiába kapott a Cella "démoni" szint, első látásra nem volt ez ördögtől való gondolat.


Randy Orton vs. Jeff Hardy - Hell in a Cell
- A modern HIAC mérkőzések sikerének kulcsa a kreativitás. Negyven cellameccs után gyakorlatilag az összes sablont unalomig ismételték, a korai cellák hagyományos értelemben vett brutalitása pedig a mai környezetben nem járható út. Ilyenkor jó, ha van egy Jeff Hardynk, aki éppen az önpusztító kreativitás érdemes művésze. Ha valaki ki tud találni olyan dolgokat, amiket még nemigen láttunk ebben a környezetben, akkor ő az.
- A mérkőzés egyik legnagyobb eredménye, hogy az inkább langyos, mintsem forró viszály után is kiválóan eladta, hogy ezek az emberek utálják egymást, és ennek a meccsnek igenis a cellában a helye. Az első percek során az volt az érzésem, hogy nem próbálunk meg elmesélni semmit, csak bántjuk egymást, aztán ahogy fokozatosan emeltük a téteket és a kockázatot, beszippantott annak a pszichológiája, hogy pontosan ezt próbáljuk elmesélni: ezek az emberek bántani akarják egymást, a saját testi épségük árán is.
- Ehhez a történethez kifejezetten jól jött az, hogy némelyik spot nem volt túlságosan átgondolt, vagy épp baleset történt belőle.  A rendhagyó megoldások, amelyek néha balul sülnek el, hozzátesznek a kockázat és a veszély aurájához. Így működött az, amikor Hardyt rádobták a fejjel lefelé felállított létrára (aranyos volt, mikor egy vállrándítással konstatálta, hogy "ezt nem tudom mindkét oldalon kitámasztani... hát akkor mit van mit tenni..."), vagy Orton véres esete Jeff acélpeckes övével, majd a székkel, ami kimart egy darabot a combjából a Swantonnál. Érdekes, hogy a pár évvel ezelőtti hozzáállás után a véletlen vérzéses eseteket újabban már nem követi kapkodás és azonnali orvosi beavatkozás.
- Az a jelenet, amikor Orton átnyomta a csavarhúzót Jeff kilyukasztott fülén, és elkezdte tekerni, az egyik legbetegebb pillanat volt, amit a pankrációban láttam. Ugyanakkor igen kreatív, és a karakterekhez tökéletesen illő megoldás, ami kiváló példa arra, hogyan lehet új köntösbe burkolni a cellától elvárt brutalitást.
- Érdemes megnézni, előadói szinten mekkora a különbség egy motivált és egy átlagos Randy Orton között. A Vipera ezúttal tökélyre játszotta a szadistát, és erre a mérkőzés vége is rátett egy lapáttal, amikor ragaszkodott hozzá, hogy leszorítsa a "sérült" Hardyt. Igaz, a visszajátszásnál az is látszott, hogy túl korán mozdult el Jeff nagy ugrása alól (valószínűleg megbeszélték, hogy hányadik lendülésnél fogja elengedni magát, de nem akart kockáztatni), viszont ez sem ártott sokat a finisnek, amiről szintén elmondható, hogy kreatív és veszélyes pillanat volt, illett a mérkőzés hangvételébe.  



Charlotte Flair (c) vs. Becky Lynch 
- Még mindig állítom, hogy a WWE egyszerűen bemákolta ezt a sztorit. Egy sablonos, "irigységből a legjobb barátom ellen fordulok" történetben gondolkodtak, de nem vették figyelembe a körülményeket, és ennek köszönhetően elszabadítottak egy darázsfészket. Ez a történet forró, és a közönség nem tud nem belefektetni. 
- Becky tehet akármit, a közönség egy jelentős része már eldöntötte magában, hogy itt ő a babyface. Pedig egyébként a Lynch kontra Charlotte ellentét egyik vonzereje az, hogy túlmutat a heel-face sablonokon, mert bármit is tesznek, bármilyen reakciót kapjanak, mindketten megmaradtak Becky Lynchnek és Charlotte Flairnek. A maguk szemszögéből mindkettejüknek igaza van, az ellenfelük pedig téved. Becky jogosan dühös amiatt, hogy miután ledolgozta a hátsóját azért, hogy felálljon a padlóról, a legjobb barátnője a semmiből feltűnve elorozta előle a dicsőséget, és mondhatja azt, hogy miért vágjak én ehhez jó képet? Charlotte ugyanígy teljes joggal mondhatja, hogy mégis mit vártál tőlem? Versenyző vagyok, talán mondjak le a győzelemről, miután az egész pályafutásomat arra építettem fel, hogy mindenki másnál nagyobb nyomás alól indulva is én leszek a legjobb? Mindketten jogosan érzik magukat elárulva, és ez az a pont, ahol a közönségnek oldalt kell választania.
- Amíg Lynch valósággal lubickol az antihős szerepében, vele szemben Flair nem kevésbé ragyog. A minap olvastam egy véleményt, miszerint Charlotte mindent megtestesít, amiről a WWE csak kívánja, hogy bár Roman Reigns lehetne az. Ez pontosan így igaz. Charlotte egy konzisztens karakter, face-ként és heelként is önmaga, könnyű pozitívan vagy negatívan viszonyulni hozzá, atlétaként bármire képes, és a karizmájánál fogva alkalmas rá, hogy egy divizió, vagy akár egy szervezet arca legyen.
- Sokan arra számíthattak, hogy ez a meccs egy igazi, gyűlölettel teli harc lesz, de ott még nem tartunk. Itt annak jött el az ideje, hogy a résztvevők megpróbálják túlbirkózni egymást. Ne feledjük, hogy e pillanatban egyik karakter sem tartja magát aljasnak vagy rossznak, és mindketten elsősorban azt próbálták bizonyítani, hogy jobbak a másiknál. Ebből aztán igazán kiváló birkózás kerekedett ki, aminek még a pillanatnyi ügyetlenségei is sorsszerűen működtek, mert azt az érzetet keltették, hogy a háttérben meghúzódó érzelmek miatt olykor kapkodásra kerül a sor. A történet fővonala arról szólt, hogy Becky haditerve működik jobban, viszont karakterszempontból nagyon fontos, hogy végül mégsem azzal sikerült győznie.  
- A mérkőzés befejezése tökéletes booking döntés. Becky upset jelleggel (az ellenfél támadómozdulatát tusba fordítva, három sorsdöntő másodpercre elkapta őt), de szabályosan nyert. Ebben a párosításban a győztes kiléte és a győzelem módja is óriási súllyal bírt a karakterek szempontjából, és talán a legjobb döntés született. Eléggé mélyszakma, de belemegyek: tiszta birkózás esetén alapvetés, hogy többé-kevésbé hasonló rangú ellenfelek közül a babyface mindig jobb. Ha Charlotte ilyen körülmények között, Becky kartámadásai után visszatérve megnyeri ezt a meccset, azzal bebetonoztuk volna a heel-face szerepeket, és azt, hogy Charlotte jobb Beckynél, és ezen már az sem változtat, ha Lynch később egy kaotikusabb, agresszívebb harcban megszerzi az övet. Ha Becky sikerrel végigviszi a haditervét, és nem upsettel nyer, hanem döntő győzelmet arat, azzal ezen a ponton azt közvetítjük, hogy Beckynek végig igaza volt kettejük összevetésében, Flair nem olyan jó, mint amilyennek mondja magát, és tényleg csak a szerencsés opportunizmusnak köszönhetően tudta elnyerni az övet Lynch orra elől, amit a WWE egyrészt nem akar ábrázolni, másrészt elveszi a történet ambivalens élét. Azzal, hogy Becky tisztán, de szerencsével nyert, míg Charlotte felállt a padlóról, de veszített, továbbra is hatalmas mozgásteret hagytunk a karaktereiknek. Az, hogy a meccs után egy pillanatra benne volt a levegőben, hogy Flair támad rá Lynchre, utóbbi pedig kézfogás helyett diadalmasan az arcába tolta az övet, szintén nyitva hagyja a lehetőségeket. Mert most az a kérdés, hogyan reagálnak az övcserére a karaktereik, akikről kiderült, hogy egyenlő felek, és ezt izgalmas lesz végigkövetni.



Dolph Ziggler/Drew McIntyre (c) vs. Dean Ambrose/Seth Rollins
- Annak ellenére, hogy kezdetben eléggé hidegen hagyott ez a párosítás, a négy úriember munkája tett róla, hogy ez hamar megváltozzon. A meccs felépítése egy hasznos sablonra épült: klasszikus munkával készítettünk elő egy "mindent bele" tűzijátékot. A birkózók részéről nagyon fontos volt a türelem, hogy először zongorázzuk végig a tag mérkőzések összes jellemző elemét, hagyjuk a közönségnek megemészteni a történetet, mert akkor az utolsó percek frenetikus akciója annál nagyobbat fog ütni.
- Kifejezetten izgalmas volt négy olyan embert látni, akik közül mindenki erőteljesen motivált (nem tudom, mit műveltek vele, de még Ziggler is). Drew-ra már most rá van írva a main eventer, annyival érettebb előadó és birkózó lett, hogy ettől a jó ég se fogja megmenteni (pláne ilyen külsővel). Dolph évek óta a legjobb munkáját hozza mellette. Ambrose kezdi végre felvenni a ritmust a visszatérése után, és nagy lendülettel veti bele magát az akcióba, Seth pedig készen van. Hosszas kálvária után a népszerűsége most olyan szintre jutott vissza, hogy bármikor alkalmas lenne egy (vagy száz) főmérkőzésre.
- Azzal együtt, hogy a WWE az elmúlt idők egyik legjobb tag meccseként ünnepli ezt a küzdelmet (joggal), nem árt észrevenni, hogy ez a meccs is tükrözi a szervezet páros birkózásról alkotott képét, amelyben a valódi, hosszú távú tag teameknek csak a hátsó ülésen jut hely. Ambrose és Rollins a Shield vonal ellenére is két már befutott főmeccses pankrátor csapata, ami pontosan addig lesz együtt, ameddig nem lesz rájuk szükségük egyéniben, míg ellenfeleiknél Ziggler egy évek óta kallódó egyéni birkózó, McIntyre pedig egyértelmű jövőbeni prospektus, akit így könnyebb bejáratni és elfogadtatni a top birkózókkal szemben, mintha egyénileg kapott volna azonnali pusht. A felállás mégis minőségi, egyrészt azért, mert a csapattársak között kiváló a kémia, másrészt pedig mind a négyen eltérő stílusú birkózók, akik kiegészítik a társuk harcmodorát, és ezzel színesítik a meccset.
- Ahogy a mérkőzés első és középső szakaszában alkalmazott taktikák esetében, úgy az utolsó percek tűzijátékában is az okos birkózást kell dicsérnem. Talán az ízlésemhez mérten már túlságosan is sok volt a nearfall, de addigra ezeket felépítették úgy, hogy a közönség készen állt a befogadásukra, és mindeközben igyekeztek védeni a finishereket. Ha jól emlékszem, csak a Zig-Zag után sikerült kirúgni, ami egyébként is a leggyengébbként van kezelve a Claymore-hoz, a Dirty Deedshez vagy a Curbstomphoz képest. A tényleges befejezés is igen ötletes volt, amikor Rollins épp kivégezni készült a félig eszméletlen Zigglert, de érkezett Drew a Claymore-ral, és Dolph kvázi rázuhant a Királyölőre (majd csapattársa a vállán vitte ki). Erős mérkőzés, jó mulatság, férfimunka volt.


AJ Styles (c) vs. Samoa Joe
- Itt az volt a nagy kérdés, hogy az igen ellentmondásos és kényelmetlen történet hangulatát sikerül-e végre átültetniük a mérkőzésbe. A karakterek szintjén talán működött is a dolog. Joe jól eladta azt, hogy ő elvitte a mestertervét a forráspontig, és bemászott AJ fejébe, hogy behozhatatlan előnybe kerüljön. Esetében a mérkőzés elején látható menekülés pszichológiája ezúttal nem a heel gyávasága volt, hanem a bajnok további hergelése, valamint a csapdázás előkészítése. Vele szemben Styles is felmutatta azt a szükséges aggresszivitást, amit a Summerslamen még hiányoltam tőle.
- Az ütős nyitó szekvenciát követően a közönség mégis leült egy kicsit, ám ennek érzésem szerint nem a munkájuk minősége volt az oka, hanem az, hogy a történet miatt szükségszerűen kimértebb tempóban birkóztak, ami a tag mérkőzés frenetikus befejezése után még nekem is túlságosan lassúnak hatott. Ez volt talán az adás első valódi problémája, de Joe-nak és Stylesnak itt alapvetően ezt kellett tennie.
- A Summerslamen az volt a legnagyobb kritikám ellenük, hogy egyszerűen csak birkóztak, mintha a személyes sztorinak nyoma sem lenne közöttük. Itt most eladták azt, hogy harcolnak. Stiffen, tehát durván dolgoztak (Joe lariatja AJ-n, ami felszakította a bajnok száját, ijesztő látvány volt), éreztük a mozdulatok hatását, megvolt mögöttük a reváns és a trónfosztás szándéka egyaránt.
- Végső soron viszont ez a meccs is csak egy setup, tehát előkészítés volt, és ennek megfelelően nem ment egy adott sebességfokozat fölé. Ami nem feltétlenül biztató, az az, hogy AJ hosszabb feudjaira újabban az jellemző, hogy valami miatt sosem érik el a maximális fordulatszámot. Tavaly ugyanez történt Owensszel, az idén pedig Nakamurával. AJ sokkal többet hozott ki magából az egyszeri alkalmakkor, mint Bálor vagy Lesnar ellen. Csak remélhetjük, hogy ha eljön a nagy finálé, Joe-val is el fogják vinni egymást a határokig.
- Márpedig a finálé jönni fog, mert a jól kivitelezett befejezés ezt már elő is készítette. Joe berakta AJ-t a Coquinába, ő átfordította tuskombinációba, azonban feladta a meccset, mielőtt a bíró leszámolta volna a hármat, de a sporttárs ezt nem vette észre, ezért őt hozta ki győztesnek. Nem volt problémám vele, de csak ismételni tudom magam: remélem, hogy ezzel a történet elnyújtására irányuló birkózásnak vége közöttük. Ez a meccs már jó volt, de ideje szintet lépni.

 

The Miz/Maryse vs. Daniel Bryan/Brie Bella
- Erre a mérkőzésre is igaz, hogy elsősorban a történet elnyújtását szolgálta, és ilyesformán abszolút nem volt vele problémám. Azzal, hogy bevontuk a nőket is, színesítettük Bryan és Miz viszályát, valamint új frontokat is nyitottunk, hiszen Maryse és Brie (inkább a színfalak mögött, és nem a ringben zajló) viszálya csaknem ugyanolyan hosszú múltra tekint vissza, mint férjeik kapcsolata az adásokban, és ezt az ellenszenvet, akár valódi, akár száz százalékban workölt, a hölgyek kiválóan át is adják egymással szemben.
- Azt halkan jegyzem meg, hogy ha valakinek problémája volt azzal, hogy Maryse teste megváltozott a szülés után, ami egyrészt természetes, másrészt semmi baj nincs vele, lehet, hogy nem az volt a legokosabb megoldás, hogy a Smackdownon viselt régi birkózóruhája helyett a PPV-n felhúzott egy olyat, ami még jobban kiemelte ezt.
- A meccs bizonyos szintig Ronda Rousey WrestleManiás mixed tag team mérkőzésének a sablonját követte: a férfiak birkóztak egymással, miközben arra hegyeztük ki a történetet, hogy az legyen a csúcspont, amikor Brie végre bejön, és nekironthat Maryse-nak. Persze, egyikük sem egy Ronda Rousey, szóval amikor ez megtörténik, az leginkább a rosszemlékű dívabirkózás emlékeit hozza elő belőlünk, viszont pszichológiai elemként abszolút működött a dolog.
- Ha már az All In kapcsán megkritizáltam a nemek közötti erőszakot (ne rúgjuk már le a valet fejét...), hadd mondjam el, hogy a fordítottját sem szeretem. Talán vicces, amikor Brie megsorozza Mizt, de lehetőleg hanyagoljuk, vagy legalább limitáljuk ezt, jó?
- A mérkőzés befejezését ismét alárendeltük a történetnek; Maryse egy ügyetlen átfordulást követően tust ért el Brie-n. Ez több szempontból is rendben van, növeli a karakterdrámát, hogy Brie szúrta el az újabb reváns esélyét Bryannek, és az látszik belőle, hogy azt a sablont próbáljuk hozni, ami Bryannél már nem egyszer bevált: az ellenfele a viszály teljes hosszában elhalássza az orra elől a meccseket, aztán a végén csattan az ostor.


Ronda Rousey (c) vs. Alexa Bliss
- Ez a meccs teljesen logikus folytatása volt a Summerslamnek. Azt a mérkőzést sokan megkritizálták Rousey totális dominanciája miatt, de ha a karakterek szempontjából nézem, így jött ki belőle jól a történetmesélés. A Summerslamen lefektettük azt, hogy egyenlő feltételek mellett Lexa nem ellenfél Rondának. Mit tesz ilyenkor minden jó heel? Tesz róla, hogy NE legyenek egyenlő feltételek. A jogtalan előnyszerzés egyszerű és nagyszerű heel taktika, és ez most csúcsra volt járatva a Rondának okozott bordasérüléssel, valamint azzal, hogy Bliss két haverinát hozott magával a ring mellé, míg a bajnok csak Nattie-t.
- Ha már bordasérülés. Rousey sellingje óriási munka volt, veterán profikat megszégyenítő módon sikerült eladnia a fájdalmat. A profi küzdősportokból érkező emberek számára sokszor ez az egyik legnagyobb kihívás a pankrációban, mert ott nem mutatsz fájdalmat az ellenfelednek, így ilyenkor át kell állítanod az ösztöneidet. Ronda látszólag villámsebességgel elsajátította ezeket a trükköket, és ennek köszönhetően a mérkőzés pszichológiája és Alexa szisztematikus támadásai kiválóan működtek.
- Ha a meccs kontextusán belül nézzük, Bliss stratégiája tökéletesen bevált, és valójában azért veszített, mert a kulcsfontosságú pillanatban elbízta magát, ahelyett, hogy kivégezte volna Rondát. Ez így rendben volt, viszont a befejezés talán túlságosan is sima lett Rousey végső visszatérése után. Ennyi sellinget követően talán ez már sok volt, és annyi lehet a mentő eleme, hogy a regnálása elején tartunk, amikor a domináns siker valahol alapkövetelmény, hogy folytatólagosan eladjuk azt, hogy ki ő. Nem mondhatom, hogy nem ragadt meg bennem az a kép, amikor Rousey elszánt arccal, könnyek vagy izzadság miatt lefolyt sminkkel püföli a saját fájó bordáit a végső attak előtt.
- Az viszont már érződik, hogy elkerülhetetlenül jön a pillanat, amikor a smark közönség Rousey ellen fordul. Minden megvan benne, amit utálni szoktak: top sztár, aki mindig mosolyog és szuper domináns. Már most érezni a különbséget az ösztönös és a tudatos közönségreakciói között. Ösztönös reakciónak azt nevezem, hogy amikor megszólal a zenéje, az mindig óriási poppal jár, mert kiváló előadóként és sztárként ezt váltja ki az emberekből. Amikor az nézőknek van ideje kombinálni, már vannak momentumok, amikor a közönség egy része érezhetően úgy dönt, hogy ők utálni akarják őt. Ez várható volt, és igazából nem probléma, mert ilyen mértékű fejlődés mellett akkor is sikeres lesz, ha az egész aréna ellene fordul.

       
Roman Reigns (c) vs. Braun Strowman - Hell in a Cell
- Minden Reigns kontra Strowman mérkőzést egy szóval kell kezdeni, ami eladja az egészet: kémia. Ritkán történik olyan, hogy két top sztár ringbe lép egymás ellen, és még nem is csináltak semmit, de már szikrázik a levegő. A közelmúltban talán Styles és Cena voltak ilyenek a fő rosteren, de míg közöttük az emberi különbözőségeik teremtették meg a mágiát, Roman és Braun viszonylatában egy sokkal agresszívebb, pusztító szál húzódik a levegőben, ami pontosan ide való: a cellába.
- A rendező pedig tett róla, hogy az egyszeri néző csakugyan a bőrén érezze ezt a hangulatot. Meg lehet figyelni, hogy amikor csak módjukban állt, a lehető legközelebbről vették Braun és Roman bunyóját, alig voltak totálképek, közeli viszont rengeteg, mintha azt az illúziót akarnánk kelteni a közvetítéssel, hogy az operatőrrel együtt mi is ott állunk a birkózók közvetlen közelében, és érezzük valamennyi becsapódást (ami különösen akkor hatásos, amikor Strowman átlényegül úthengerbe). Ez egy kimondottan jó és érdekes produkciós döntés volt.
- Ami kevésbé volt jó döntés, az Mick Foley szerepvállalása. Nyilván azért tették őt oda különleges bírónak, hogy húsz évvel az Undertaker elleni HIAC meccs után további rangot adjon a küzdelemnek, azonban a mérkőzés során nem volt semmi érdemi szerepe, ami indokolttá tette volna a jelenlétét, ellenben a nehézkes mozgásából és időzítési hibákból álló ügyetlenkedései kifejezetten zavaróan hatottak, és időnként megtörték a meccs ritmusát.
- Aztán az olyan fogalmak, mint a "meccsritmus", kirepültek az ablakon, amikor megérkezett előbb Ziggler és McIntyre, majd pedig a Shield is. Az asztaltörős spotot követően Reigns és Strowman írd és mondd, négy-öt percig feküdtek, és nem csináltak semmit, Foley pedig eközben körülöttük malmozott. A helyszíni közönségnek és a tévénézőknek természetesen volt mivel elfoglalniuk magukat, hiszen a másik négy eközben elindult a cella teteje felé (Ambrose elképesztően menő volt a kard- vagy puskamód hátán hordott kendo-bottal), de az sosem jó, ha ilyenkor megfeledkezünk arról, hogy van két birkózó is a ringben, akik mellesleg sokkal erősebben vannak kezelve annál, hogy egy ilyen spot után még percekig heverésszenek. Ez a jelenet akkor volt jó, ha valaki ki tudta zárni őket az agyából, és csakis a ketrec tetején történtekre összpontosított. Nekem ez sajnos nem sikerült. Ambrose és Drew azért szépen kifektettek egymást odafent, majd jött a látványos sickbump a cella oldaláról, természetesen Rollinstól és Zigglertől. Wow!
- Amikor már azt hittem, hogy áttérünk a meccs finisére, jött a nagy slusszpoén, megszólalt Brock Lesnar zenéje, és a Beast Incarnate egy vigyori Paul Heyman kíséretében a cellához masírozott, ahol minden teketóriázás nélkül berúgta az ajtót. Szintén wow! Látjátok, kölykök, ezért nem szabad spoilereket olvasni, hogy az ilyen pillanatok üssenek. Lesnar ezek után rövid úton hidegre tette az elnyűtt Reignset és Strowmant is, és eljutottunk oda, hogy egy Hell in a Cell meccs no contesttel zárult. Ez szintén wow, és bravó, hogy meg merték lépni! (Korábban egyszer volt ilyen, de az egy RAW-n történt, abban a korszakban, amikor a cella még nem volt legendás státuszban.)
- A WWE ezzel voltaképpen átvágott egy gordiuszi csomót, mert ezen a ponton sem Reignsnek, sem Strowmannek nem tett volna jót egy vereség a cellában, ami ugye lezárómeccs, de az ő viszályukra még később is szükség lesz. Az sem tett volna hozzá semmit a történethez, ha Lesnar rombolása után valamelyikük még odavonszolja magát egy tusra (vagy Brock dob rá valakit az ellenfelére). A helyszíni közönségnek talán nem tetszett, de a no contest egy jó és bevállalós döntés volt. És persze, mint oly sok minden más ezen az adáson: setup.

                
Összességében egy kiváló PPV-t láthattunk, ami annak ellenére is színvonalas és szórakoztató tudott lenni, hogy a WWE egyértelműen az őszi szezon további építésére használta fel az adást (talán az Orton-Hardy meccset leszámítva, de az meg Randy szadista heel karakterének az erősítéséről szólt). 

Jól megfigyelhető a mérkőzések megkülönböztetése is: egy unortodox és szadista cellával indítottunk, amit egy érzelmes, de klasszikus birkózómeccs követett, majd jött egy fokozatosan építkező, a végén teljesen elszabaduló tag team csata, egy lassabb, fight-stílusú, történetalapú bunyó, egy könnyedebb, szórakoztatásra épülő mixed tag meccs, majd egy gyökegyszerű, de hatásos pszichológiával épített női összecsapás, végül pedig a háborús övezet. A meccsek cseppet sem hasonlítottak egymásra, és a célratörő kivitelezés mellett ez is sokat hozzátett az adás minőségéhez.

A Hell in a Cell tehát egy ésszerűen bookolt, és jól előadott gála volt. Ha sikerülne tartani ezt a színvonalat, kevés kritika érhetné a ház elejét.

3 megjegyzés:

  1. Szerintem nem Ronda ellen fordult a smark közönség, csak sajnos már mindenhol az a pletyka jön a kiszivárgott evolution card alapján, hogy Bella és Rousey fogják main eventelni a showt. Ez nem egy helyes lépés, sőt óriási pofoncsapás a 4 alapcsajszinak, akiknek az egész női forradalmat köszönhetjük. Nem Rondaval van a baj, hiszen ő kiváló, és ha úgy vesszük ő is egy forradalmár volt az ő szervezeténél, a probléma az mrs. bella. Ő az a személy aki jelképezi mind azt a rosszat, ami a divaidőszak jelentett. Nem csodálom, hogy kevés jegyet adnak el, az emberek nem hülyék, és felfogják, hogy a wwe szembeköpi azt a 3 éves munkáját, amit nehezen felépített. Micsoda degradálást jelent ez, csak vegyük sorba...sasha vs bayley - majd a női wm hármas meccs, majd a sasha charlotte feud, asuka vs charlotte, charlotte vs becky, és végül a női ppv main eventjében nikki az egyik résztvevő. Kicsi tartja vissza, hogy ne okádjam ki magam ettől, főleg úgy, hogy nekem a wrestlinghez való kedvemet, szeretetemet igazából a wm 32-es női triple threat meccs hozta vissza.

    VálaszTörlés
  2. Ja jó,megnyugodtam,hogy a Smarkok megint egy neten pletykaként terjengő dolog miatt kezdenek el utálni valakit. Fú már azt hittem logika lesz mögötte,megnyugtattál,hogy nem,hanem megint egy mondvacsinált faszság. Köszi :D

    VálaszTörlés
  3. Roman Reiges a leg jobb a firkász beszèljen a maga nevèben !!!!

    VálaszTörlés

Üzemeltető: Blogger.