Header Ads

"All In" kritika - Hűbele bummbele

A Bullet Club Elite által rendezett nagyszabású gála csakugyan történelmet írt, ugyanakkor a független profi birkózás tökéletes állatorvosi lova is volt. Elemzés a Doktor tollából.
Amikor címet kerestem a cikkhez, megmagyarázhatatlan módon egy évtizedek óta nem látott rajzfilmsorozat, a "Micimackó legújabb kalandjai" főcímzenéje szólalt meg az agyamban ("Hűbele bummbele / mindig van ötlete"), amiről abban a pillanatban éreztem, hogy tökéletesen átadja azt a hangulatot, ami az All In kapcsán kavarog bennem. Erre a műsorra ugyanis nem lehet olyan kliséket mondani, hogy "mindent beleadtunk". Nem, az erre a szcénára ebben a formában nem jellemző. Az már inkább, hogy tele vagyunk ötletekkel, megtöltünk velük tucatnyi vödröt, aztán egyidejűleg kiöntjük őket az ablakon, hadd legyen belőle jókora placcs odalent. Aztán pedig - lásd még "hűbele bummbele" - fejest is ugrunk a harmadikról az általunk kreált pocsolyába, hogy lehetőleg ki is csapjon. Na, ilyen volt számomra az All In. Hogy ennek van-e értelme? Kit érdekel?

Az egész történet akkor kezdődött, amikor a Wrestling Observer vajákos kuruzslója, Dave Meltzer azt felelte egy rajongói kérdésre a twitteren, hogy a Ring of Honor "nem mostanában" fog eladni tízezer jegyet egy gálára, Cody Rhodes pedig erre válaszul közölte, hogy "állja a fogadást". Végül úgy alakult, hogy az All In egy függetlenül, önerőből finanszírozott show lett, ami mögé azonban az ROH, a New Japan, az Impact Wrestling, a CMLL és a Billy Corgan vezette NWA is beállt (eltérő mértékben). Ez lehetővé tette az esemény három fővédnökének, Codynak és a Young Bucksnak, hogy gyakorlatilag mindenkit elhozzanak, aki él, mozog és érdemi neve van a WWE-n kívüli profi birkózásban (ráadásul egybekötötték az eseményt a Starrcast névre hallgató gigantikus fanfesttel is, amelyet egyébként az a Conrad Thompson szervezett, aki Bruce Prichard állandó podcast-partnereként a WWE Networkre gyártott tonnányi érdekes tartalmat a nyáron).

Az eredmény pedig nem maradt el, hiszen a tízezer plusz jegy lényegében fél óra alatt elkelt a chicagói Sears Centre-be, amivel biztossá vált, hogy az All In történelmet ír, hiszen 1993 óta első ízben fordult elő, hogy egy WWE vagy WCW égiszén kívül rendezett pankrációesemény ötszámjegyű nézőt vonzzon az Egyesült Államokban. Hogy érzékeltessem veletek ennek a súlyát: ilyet sem az eredeti ECW, sem a TNA (Impact Wrestling) nem ért el SOHA. Az ECW az 1999-es Anarchy Rulz PPV-n érte el a saját rekordját, bő 6000 nézővel, míg az Impact Wrestling a 2013-as Lockdown PPV-n produkált 7200 fős nézőszámot, de a bűvös tízezres küszöböt megközelíteni sem tudták.

(Természetesen nem árt megjegyezni, hogy teljesen más dolog megrendezni egy egyszeri szupershow-t, és ott elérni ezt a számot, mint hetente, vagy akár havonta megpróbálni megugrani ezt a küszöböt, de a fenti számokból is látszik, hogy ez semmit nem von le a szervezők érdemeiből.)


S hogy milyen volt ez a bő tízezres közönség? Nagyjából olyan, mint amilyenre számítani lehetett. Nem túl sokszínű, javarészt felnőtt férfiakból álló, tipikusan az a réteg, aminek a reakcióitól menetrendszerűen képes vagyok agyérgörcsöt kapni - de vitán felül megteremtették azt a légkört és hangulatot, ami ahhoz kellett, hogy ez a show a maga helyén sikeressé váljon. Nem mondhatnám, hogy okvetlenül repesek az örömtől, amikor egy emberi vonatszerencsétlenséget látok magam előtt a ringben, a közönség meg szanaszét ajnározza az illetőket, hogy ez mekkora királyság. Nem mondhatnám, hogy nem bosszant a nyilvánvaló kettős mérce, amikor elnézően vihognak az olyan ökörségekre, amikért a WWE-t hónapokig savaznák a legkülönbözőbb platformokon, vagy még inkább: amikor a piedesztálra emelt független birkózóik eladják ugyanazt a "kirúgunk ötezer finisherből és signature mozdulatból" álló sablont (csak még kevesebb sellinggel), amiért a nagy testvérnél szintén csak a köpködés megy, hogy azért csinálják ezt, mert nem tudnak birkózni, itt meg olümposzi atlétákként ünneplik őket érte.

Könnyű lenne ráfogni az egészet arra, hogy ez azért van, mert a "kicsikhez" kötődni lehet. A rajongók nyilván magukénak érezhetik az ROH-et, az Impactet, a New Japan iránti hipszterrajongást, vagy akár a Bullet Club szervezeteken átívelő jelenségét is. Ez nem újsütetű találmány, talán Paul Heyman tudta a legjobban meglovagolni az eredeti ECW-val. Egyedi hangulatot ad az egésznek, mert a WWE modellje nem arra épül, hogy érezd magadénak a szervezetet (és az NXT is csak félig-meddig), a birkózókról pedig az Internetes Wrestlingközösség tagjai többnyire nem a valós teljesítményük, hanem a saját vélt háttértudásuk alapján ítélkeznek, minek következtében egyénekhez is egyre nehezebben kötődnek. Egy All In shownál viszont megvan ez az élmény, ami viszont még mindig csak a történet egyik fele. 

A másik fele a közönségreakciók tipikus "állatorvosi lova", a mentalitás. Bár rajongóként szeretünk mindent és mindenkit hibáztatni azért, ha éppen nem tetszik a termék, valójában ez is bennünk kezdődik. Soha nem a profi birkózás alapvető természete változik, hanem mi magunk. Teljesen mindegy, hogy a nyolcvanas évek wrestling bummjáról, az Attitude-éráról vagy a modern korszakról van-e szó, Max Landis (igen, láttam, hogy ő is ott volt az "All In"-en) idevágó mondata a Wrestling isn't Wrestling c. kisfilmjéből mindig megállja a helyét. "A pankráció sokszor sz*r. De amikor jó, akkor kib*szott jó!". Elsősorban nem a termékben végbemenő változások miatt lesz csömörünk rajongóként, hanem a saját magunkban végbemenő változások miatt. És bizony az All In gálával sok meglett férfi azt az énjét érezte megszólítva, amit hiányolt. Olyan tudatállapottal mentek el az arénába (vagy nézték meg az adást), hogy ez a show KIRÁLY lesz. És lőn, kiválóan szórakoztak, ujjongtak akkor is, ha objektív szemmel éppen ócska volt az, ami előttük történt. Hasonlítsuk össze ezt azzal, ahogy ugyanezek az emberek kivonulnak WWE-t nézni. Ott az a mentalitás dívik, hogy áhh, ez úgyis TRÁGYA lesz. És lőn, jön belőle a fanyalgás, a trollkodás és a "bezzegrégen" jajongás, akkor is, ha épp kiváló előadók dolgozzák le a hátsójukat előttük. Ekkora különbséget tesz, ha az emberek hagyják, hogy szórakoztassák őket, és ez szerintem inkább a smark nézői réteg számára lehet tanulság, mintsem egyes promótereknek.

Mielőtt belemegyek a mérkőzések elemzésébe (előre szólok, ebben nem fogok finomkodni...), szeretném leszögezni, hogy nagyon örülök az All In sikerének. Mindennek örülök, ami egyértelmű siker a profi birkózás biznisze számára, és ez a show is alátámasztja azt, amit már jó ideje mondok: a pankráció él és virul világszerte. Függetlenül attól, hogy mi felel meg az ízlésünknek: a WWE és a mainstream, a klasszikus és a nosztalgia, a strong style, az ugribugri szuperindy, vagy bármi, rendkívül izgalmas időszakot élünk a bizniszben. A fővonal végtelen mennyiségű tartalma mellett temérdek alternatíva virágzik a piacon, akik ráadásul nem oktondi módon építik és pozicionálják a maguk brandjét, hanem úgy, hogy azzal ambiciózus, de egyben reális célokat érjenek el. Ez pedig mindnyájunknak jó. Mint ahogy az is, hogy beült tízezer ember a Sears Centre-be.

De hogy mire is ültek be? Hát, leginkább arra, hogy... hűbele bummbele!

* * *

- Az adás egy Matt Cross kontra MJF mérkőzéssel kezdődött (jótékonyan eltekintek attól, hogy egyik szpíkerünk, Justin Roberts előtte papírról olvasta le, hogy ki is énekli el az amerikai himnuszt), amiről előzetesen azt gondoltam, hogy ide jó választás lesz openernek. Mattel kétszer is volt szerencsém találkozni, amikor Magyarországon járt, interjút készítettem vele, és hosszan elbeszélgettünk a bizniszről, szóval elég jól ismerem a mentalitását, egy szerény fickó, aki maximális alázattal viseltetik a profi birkózás iránt, és abszolút megérdemelte, hogy meccselhessen ezen a gálán, még akkor is, ha a szuperindy stílusa amúgy nem a szívem csücske. MJF-et emlékeim szerint most láttam először, de sok extrát nem mutatott, egy eléggé sablonos cocky heel gimmickkel érkezett meg a gálára, amit átlagosan adott elő. Arra számítottam, hogy tipikus indy-stílusú forró nyitányt fognak birkózni, ahol egy pillanatra sem húzzák be a kéziféket, és így is indult a dolog, de végül nem ez lett belőle, alighanem azért sem, mert MJF stílusa nem igazán kedvezett ennek. Így aztán egy fura tempójú hibrid lett belőle, ahol Cross próbált ugrabugrálni, ellenfele pedig inkább testrészen dolgozott (amit Matt következetesen elfelejtett sellingelni). Az átlagosnak mondható meccs végén aztán megérkezett a nu-indy állatorvosi ménesének első lova: Cross openerben kirúg egy pendulum piledriverből, aztán fél perccel később úgy beugorja a shooting star press-t, mintha mi sem történt volna, és nyer. Nem tudom eléggé hangsúlyozni: ezek a mozdulatok a mérkőzés kontextusán belül fájnak és kárt tesznek benned. Mert ha nem, akkor semmi értelmük. Amikor figyelmen kívül hagyjuk ezt, az jellemzően azért történik, mert a promóter agya (vagy a sajátunk) koreográfia körül forog, és nem a work körül. Jelentős különbség.

(Az is hasonló, amikor Matt beadja a dive-ot, és utána felrohan az entrance színpadra ünnepeltetni magát. Ez a szokás alapvetően a lucha műfajából terjedt el, ahol a birkózók úgy szocializálódnak, hogy lopják a kamerát és sütkérezzenek a rivaldafényben, függetlenül attól, hogy éppen mi a szerepük. Eddie Guerrero kiválóan leírja a könyvében, hogy hasonló okokból bírt nagyon nehezen a WCW-ban általa istápolt mexikóiakkal. Számomra egy efféle közjáték annak az ikertestvére, amikor direkt leengedett karral fogadunk egy székütést: meg sem próbáljuk eladni, hogy ez egy mérkőzés; semmi, csupán koreográfia. Ezt el kell engedni.)



- Rögtön ezután megvillantottuk a következő kiscsikót: amikor nem tudja a jobb kéz, hogy mit csinál a bal. A kommentátorok bekonfolják, hogy jön Sean Mooney (na, őt honnan szedték elő? és pláne minek? újabb nézők kedvéért, Mooney egy WWE-s riporter volt a 90-es évek elején, és már akkor sem volt különösebben jó), meginterjúvolni Danielst. Csak hát nem Daniels érkezett, hanem az NWA bajnok Nick Aldis. Promózott is egy jó darabosat. 

- Meccsben ettől függetlenül a veterán "Fallen Angel" Christopher Daniels következett, ellenfele pedig az Arrow c. sorozat főszereplője, Stephen Amell volt. Amellen mindenesetre látszott, hogy Codyék kikupálták egy kicsit az elmúlt években, mert sokkal összeszedettebben mozgott, mint amikor egy Summerslamre hozták be Stardust mellé. A helyenként sutának ható mozdulatok ellenére az in-ring munkával sokáig nem is volt különösebb baj, elvégre egy színésszel mégsem lehet szuperindyt birkózni, ott dolgozni is kell, ami nem jelenthet gondot Danielsnek, a maga 25 éves tapasztalatával. Nagyjából meg is nyugodtam, hogy valami gimmick befejezéssel bár, de le fognak hozni egy sallangmentes mérkőzést. Aztán persze itt is beütött az elmebaj. Daniels bumpolt egyet a ring peremére, aztán látványosan átmászott a ring mellett felállított asztalra, hogy ráfeküdhessen. Amell ráugott a felső kötélről egy könyökössel, de addigra senki nem volt otthon. A mérkőzés különleges bírája, az ECW-legenda Jerry Lynn elkezdett számolni rájuk, a kommentátor pedig közölte, hogy itt 10-nél van countout, nem úgy, mint az ROH-ben vagy a New Japanben, ahol csak 20-nál. Lynn elért kilencig (odakint nem mozdul senki), amikor zavartan közlik, hogy hát most szóltak a fülünkre, "LEHET, hogy mégis 20-ig tart a számolás" (lásd még: döntsétek már el). De mindegy is, mert Lynn ekkor spontán abbahagyta, és kimászott visszatuszkolni a ringbe Danielst. Ezen kiszámíthatóan összevesztek. Lynn lekapta magáról a bírói pólót, csak elbénázta, mert beleakadt a kommunikációs eszköz vezetékébe. Amikor Amell is visszatért, tökönrúgta Danielst, Lynn pedig elnézte neki, de nem lett belőle pin. Majd egy átvezető rész után a Fallen Angel elbénázott egy backbreakert Amellen, de a BME-vel csak behúzta a meccset (ez már a második volt a meccsen, de az első inkább Worst Moonsault Ever, mert gyönyörűen elbénázta azt is). 

Mindezen katyvasz után pedig Daniels és Amell kezet fogtak és közösen pózoltak a ringben, aminek sem a mérkőzés, sem a sztori tükrében nem volt semmi értelme. Ez az egész abból alakult ki, hogy Joey Ryant MEGÖLTÉK Japánban (...), és Daniels megpróbálta rákenni a GYILKOSSÁGOT Amellre. Aha. Utána tökönrugdossuk egymást a meccsben, de valahogy ez akkora közös tiszteletet ébreszt bennünk, hogy egyből smúzolni kezdünk. Újabb indy gyerekbetegség, lásd az első meccset. Igen, ha az alkalom és a résztvevők (akár heel és face) egymáshoz fűződő viszonya indokolja, a sikeres mérkőzés után van miért közösen örülni (lásd pl. a Four Horsewoment a 2015-ös Sasha vs. Bayley meccs után Brooklynban). Itt viszont kb. úgy alkalmazzák, mint a színdarab utáni közös meghajlást, fittyet hányva arra, hogy a birkózók mit próbáltak előtte elmesélni. Ez szintén azt a - szerintem káros - vonalat erősíti, hogy nem workölünk a közönségnek, hanem előadunk egy koreográfiát nekik, és utána szerbusz.

("Állj, állj, állj, időt kérek! Ismered a nőt! Ő is ismer téged. Meg akarta ölni Pumbát! Most meg mindenki puszit és pacsit ad! VAGY ÉN VAGYOK HÜLYE?!" /Timon, Oroszlánkirály/)

- Jött a női meccs, ami ugyan Four Cornersként volt beharangozva, de Fatal Four Way szabályrendszerben zajlott (a kommentátor ezt gyönyörűen le is vezette, amikor a szabályok ismertetésekor közölte, hogy egy Four Corners meccs általában nem ilyen, de most mégis). Mindazonáltal nagyon örültem neki, hogy a hölgyek itt is esélyt kaptak rá, hogy megpróbálják ellopni a show-t. Aki figyelemmel kíséri a podcastet vagy az írásaimat, alighanem tudja, hogy a női birkózás előretörése talán a legkedvesebb fejlemény számomra a biznisz elmúlt néhány évéből, és most is szurkoltam ennek a kvartettnek (név szerint Tessa Blanchard, Britt Baker, Madison Rayne és Chelsea Green), hogy bizonyítsanak. Hogy sikerült-e? Ha onnan nézzük, hogy ezen a ponton ez volt az adás legjobb és legértelmesebb meccse, akkor igen. Ha onnan nézzük, hogy Madison egyszemélyes botchamaniában működött közre, a befejezést meg gyönyörűen sikerült elbénáznia mindenkinek, akkor azért látszik, hogy bőven vannak még gyermekbetegségek. Az alaposan feltömegelt és újdonsült Knockouts bajnok Tessát amúgy apja és nevelőapja, Tully Blanchard és Magnum T.A. is elkísérték a bevonulásakor (utóbbit elég szomorú volt tolószékben látni). Vele szemben a szuperanyu Rayne szupervékony és szuperszálkás formát hozott; Britt Bakert először láttam birkózni, nem letisztult, de van benne potenciál; Chelsea Green pedig a zakkant "Hot Mess" gimmicket hozza, de ez nem akadályozza meg abban, hogy spontán beadjon egy Broski Bootot a meccs közepén, utalva arra, hogy egyébként Zack Ryder barátnője. (Szeretjük a belsős vicceket, de azért gimmicket nem kell okvetlenül törni vele.)

A WWE újhullámos női mezőnyén szocializálódva azzal is kifejezetten küszködtem, hogy bár in-ring stílusukat tekintve abszolút keményvonalasak a csajok, ezen a szinten a szexista sztereotípiák még mindig a női karaktermunka szerves részét képezik, egyszerűbben szólva ötvözik a s*ggrázást a hard-hitting akcióval. Bevallom, ettől egy kicsit kényelmetlenül éreztem magam, és őszintén remélem, hogy ez előbb-utóbb kipusztul a bizniszből (a WWE-ben már halódik, bár nyomokban ott is jelen van, ha nem is ennyire). Ezt és a befejezést leszámítva többnyire elégedett voltam a meccsel. Utóbbinál viszont kezdem papagájnak érezni magam, aki csak ismétli önmagát: Tessa kirúg egy Canadian Destroyerből, aztán fél perccel később minden sellinget sutba dobva nyer egy Hammerlock DDT-vel. Mindezt még tetézte, hogy a másik két résztvevő érkezett volna megtörni a pint, csak épp elbénázták a "késést", így az lett belőle, hogy első pillantásra egy elbénázott, de "megadott" pin-törésnek tűnt a dolog, és csak akkor vált világossá, hogy ez volt a finis, amikor a bíró jelezte, hogy vége a mérkőzésnek. A meccs utáni közös ölelkezés kapcsán lásd az előző meccshez írtakat. Ebben a szituban, ennyire eltérő karakterek és história mellett, ez nem - jó - ötlet.



- Ismét egy kis közjáték következett: mutogattunk egy luchadort a közönségben, aki egy gyűrött A4-es papíron reklámozta a weboldalán megtekinthető dokumentumfilmjét. Éljen a profizmus.

- Az ezután következő mérkőzés minden általam ismert booking logika szerint main event. Ha megnézem, hogy mi szerepelt ezen a cardon, akkor még inkább. Nick Aldis és Cody összecsapása volt ugyanis papíron az, amiért az ember jegyet vesz. Hogy miért? Mert ebben a mérkőzésben szerepelt a PILLANAT ígérete, ami minden másnál többet ér a bizniszben. Felejtsük el a kiszámíthatóságot, meg azt, hogy a tíz fontnyi arany évtizedek óta nem ér semmit a bizniszben: a tény, hogy Cody több mint harminc év elteltével az apja örökébe lépve NWA bajnok lesz, az az esemény ezen a cardon, amit látni kell! Csakis a szuperindyben jutna eszébe bárkinek, hogy egy ugribugri tét nélküli 3 vs. 3 taget rakjon be inkább főmeccsnek. Bár ha az időzítési problémákat nézem, összességében kapóra jött, hogy így lett, mert ha Cody ünneplését kell levágni a PPV végén, az sokkal csúnyább lett volna, mint ami végül is történt.

Bár a korábbi Magnus képességeitől sosem voltam elragadtatva, mégis kíváncsian vártam ezt a mérkőzést, mert tőlük számítottam a leginkább arra, hogy megpróbálnak történetet mesélni. Már a csengő előtt is arra volt kihegyezve a dolog, hogy rangot adjanak az eseménynek - többnyire sikerrel, bár néhány kósza gondolat azért ekkor is fúrta az oldalamat. Például kinek az ötlete lehetett, hogy Brandi Rhodes öltözzön luxusprostinak a férje nagy meccsére (a ruháját, vagy annak hiányát elnézve lehet, hogy a "luxus" jelző el is hagyható belőle)? Kinek az ötlete lehetett, hogy a bevonuló birkózók egyik oldalán egy-egy viszonylagos legenda (DDP és Jeff Jarrett), a másikon pedig egy-egy viszonylagos "jobber" álljon (Tommy Dreamer és Shawn Daivari)? És legfőképpen kinek az ötlete volt az, hogy bevigyenek egy szerencsétlen kutyát tízezer ordító ember és a bömbölő zene kellős közepébe? Az ilyeneket is kinőhetnénk végre. Mindenesetre az alapvető célt elérték, sikerült megteremteni a rangadófílinget a mérkőzés kezdetére.

Cody és Aldis a várakozásoknak megfelelően nem szuperindyt próbáltak birkózni, ám a meccs első percei mégis inkább a rontásokról maradtak emlékezetesek, pl. egy oldalról kamerázott superkick esetében, ahol a "hangeffekt" ugyan megvolt, épp csak egy lábfejnyi távolság hiányzott a minimális kontakthoz is. Aztán egy ringen kívüli manővernél sikerült beadni egy rémisztően rossz sérüléses spotot, aminél Earl Hebner felmutatta az X-et (annak az egyezményes jelét, ha valódi sérülés történt, és az illető birkózó jó eséllyel nem tudja folytatni), azonban az azt elszenvedő Codyt a kiérkező DDP kézrátétellel gyógyította (majd mintegy mellesleg legyakta Daivarit is, szuper ez a jóga!), és a meccs mégis folytatódott, noha a DDP-féle tutujgatás közben beadott közelképek alapján úgy tűnt, Codynak a pengézés időzítését is sikerült elszúrnia, mindazonáltal végül csak eleredt a homlokából a vörös nedű.

Ezen a ponton alapvetően már érthető volt a mérkőzés sztorija: Cody a végsőkig küzdve próbálja meg felvenni a harcot az egyre gátlástalanabb Aldisszal. Amit el akartak mesélni, az nem is volt rossz. Ahogy elmesélték, már annál több kívánnivalót hagyott maga után. Gyönyörű példa erre az Alabama Slam. Cody a hátához kapott, jelezve azt, hogy a meccs közben elszenvedett sérülései miatt képtelen végrehajtani a mozdulatot. Ez elég klasszikus stratégia, jellemzően egy átvezető rész és feltüzelés után mégis sikerülni szokott. Itt Cody "átvezetése" egy fejrázogatás volt, majd minden továbbiak nélkül újra felkapta Aldist, és ezúttal nemhogy beadta azt a mozdulatot, amire pár másodperccel korábban még képtelen volt, de még flikkflakkot is tolt bele. Ezt egy értelmes agent azon nyomban kiszűri, ha csak szóba kerül. Az indokolatlan dolgokhoz a kommentátoroknak is sikerült felnőniük, amikor egy ringen kívüli running powerslamnél arról kezdtek értekezni, hogy a 260 font súlyú British Bulldog is tolta ezt a mozdulatot, de akkor milyen lehet ugyanez a 30 fonttal könnyebb(!) Aldistól? Tessék? Mióta kezdtük el azt eladni a bizniszben, hogy ami kisebb, az erősebb?

Az, hogy Brandit bevonták a mérkőzés finisébe, szintén vont maga után némi nemtetszést tőlem, mert a nemek közötti erőszak is olyan, ami lehetőleg kuka lenne nálam a bizniszben. Viszont annyi enyhítő körülmény itt mindenképpen volt, hogy a helyzet (Brandi a testével próbálja védeni az egyre rosszabb bőrben lévő Codyt) és a karakterek motivációi érthetőek és logikusak voltak benne, és a Brandi hátára adott könyökös sztori szerinti szándékossága is véleményes. Ergo: nem feltétlenül szeretem ezt a sztorielemet, de nem lehet rá azt mondani, hogy rossz történetmesélés lett volna. Cody aztán nem finisherrel, hanem egy tuskombinációval nyerte meg a meccset, ami méltó visszanyúlás volt a nyolcvanas évek NWA-s stílusához. És természetesen a pillanat sem maradt el, a mérkőzést követő ünneplés egyértelműen a gála érzelmi csúcspontja volt.



- Ilyenkor általában egy könnyedebb, viszonylagos töltelékmeccs szokott következni, az All In booking stratégiája viszont az volt, hogy a legfelemelőbb pillanat után alászállunk a történetmesélés legaljára. A következő mérkőzés felvezető videója ugyanis arról szólt, hogy Hangman Page MEGGYILKOLTA Joey Ryant Japánban, majd később hallucinációi támadtak, amikben Ryan birkózócsizmái beszéltek hozzá. Ez a "zseniális" történet természetesen lehetőséget kínált a kommentátoroknak arra, hogy rendszeresen közöljék a vígan birkózó Hangmanről azt, hogy ő amúgy egy GYILKOS, aki MEGÖLTE Joey Ryant. Tudom, hogy a profi birkózás időnként nettó fejre mért székütéseket ad a hitetlenkedés felfüggesztésének, de ekkora wrestlecrapet már nagyon rég nem láttam. Tehát Hangman embert ölt, be is vallotta, hogy így tett, de nem börtönben ül, hanem épp a ringben készül arra, hogy egy másik Joey-t is MEGÖLJÖN. Mert a meccs "sztorija" kb. ez volt, különösebb viszály nincs közöttünk, de "Bad Boy" Joey Janelát is megöljük, csak mert Joey a neve. *Sóhaj. Ez történik akkor, ha Hardyék gombáját egyéb tudatmódosítókkal keverjük, nemde, kedves Elite?

A mérkőzés amúgy egy Chicago Street Fight volt, méghozzá jellemzően az a szintén indyre jellemző verzió, amikor a résztvevők azért esnek bele minden túróba, mert csak. Nagy jóindulattal megközelítve lehet azt mondani, hogy ez a környezet építi Hangman karakterét, Janela pedig "rosszfiú", ezért őt nem érdekli a dolog, de attól még tény, hogy az érdemi viszály nélkül előadott hardcore meccsnek nincs valódi súlya, mert a nézőnek nem lesz semmilyen érzelmi befektetése abban, hogy ezek itt brutális dolgokat művelnek egymással. Amikor beadjuk a Burning Hammert a ring mellé fektetett létrára, az kizárólag azért van, mert "vagányul néz ki", holott egy ilyen veszélyes mozdulatnak egy mérkőzés kontextusán belül pont nem arról kellene szólnia, hogy "vagány". Ez nem cél. De mivel történetről gyakorlatilag nem beszélhettünk (amiről meg igen, az bár ne lett volna...) jobb híján erre építve próbálták elkápráztatni a közönséget.

Amikor a mozdulatoké volt a főszerep, olyanokat jegyezhettünk fel, mint egy Stunner, amit Janela valet-ja, Penelope Ford adott be Hangmannek. Vagy egy rettentően ronda esés, amikor Page keresztül akarta powerbombolni Joey-t két asztalon (mindezt az entrance lépcső tetejéről), de rosszul mérték fel a távolságot, így csak az elsőt sikerült összetörni. Vagy a finis, amikor Hangman a hátán fejjel lefelé lógó Janelával együtt ugrott bele egy másik asztalba egy létra tetejéről a győzelemért... Amikor a "történetre" összpontosítottunk, végignézhettük, ahogy Page becipel egy szemeteszsákot (a kommentátorok szerint azzal a szándékkal, hogy MEGFOJTSA vele Janelát), amit a jó Penelope aztán kicserélt, így Joey Ryan beszélő csizmái kerültek elő belőle. Hangman bosszúból lerúgta a csaj fejét (mondtam már, hogy utálom az ilyet?). Majd persze előkerült az igazi zsák is, amiben az a vezetékes telefon volt, amivel Page MEGÖLTE Ryant, és ugyebár itt is felhasználta a befejezéshez.

Mindez azonban semmi volt ahhoz képest, ami a mérkőzés után következett. Először a HALOTT Joey Ryan-t láttuk a nagyképernyőn, akinek egyszer csak felállt a halott pénisze. E képek alatt egy "Copyright Free Music" nevezetű Youtube csatornát jelöltek meg az aláfestő zene forrásaként. Aztán kimasírozott a színpadra nyolc pénisznek öltözött ember, naná, hiszen Joey Ryan FELTÁMADT! Ha már ott volt, mágikus pénisze révén gyorsan le is alázta Hangmant, akit ezután a péniszemberek druidamód kicipeltek az arénából. Ehhez a jelenethez nem óhajtok különösebb kommentárt fűzni. Joey Ryan szerintem a modern wrestling legszánalmasabb és legprimitívebb aktját műveli. És megél belőle. Jó neki.



- ROH világbajnoki címmérkőzés következett, bár a körítés alapján ezt senki nem mondta volna meg, a komédiás pisimeccs jelző sokkal inkább illene rá. A kihívó Flip Gordon az előműsoron megrendezett Battle Royal megnyerésével szerzett jogot erre a mérkőzésre, amire egyébként az immár átöltözött Brandi Rhodes is kikísérte, habár az nem volt teljesen világos, hogy Mrs Rhodes miért a fejfájását sellingeli, amikor korábban Aldis könyököse a hátán érte őt. A ring túloldalán pedig Jay Lethal állt, azaz mégsem teljesen ő, mert a színfalak mögött Macho Man öccse, Lanny Poffo megnyomta a mágikus csakrapontot a vállán, amitől Lethal átlényegült BLACK MACHISMÓBA. Igazából azt vártam, hogy Poffo verset fog szavalni, ha már itt van, ám ehelyett megelégedett annyival, hogy frizbiket dobált a közönségnek, és Hogan-Macho kézfogást játszott el Lethallal. Hiába, a művészet már smafu.

A mérkőzésre jóindulattal azt lehet mondani, hogy vicces volt. Ha komolyan vesszük, akkor meg borzasztó rossz, de fölösleges kötekedni, mert látványos volt, hogy a résztvevők sem veszik komolyan. Lethal az elején azt játszotta, hogy Brandi valójában Miss Elizabeth, és ennek megfelelően ide-oda hurcibálta a nőt, de Rhodesné végül megtalálta a csakrapontot a vállán, amitől visszalényegült Jay Lethalba. Ettől aztán megnyugodhattak volna a kedélyek, de nem így lett, mert Lanny Poffo rövid úton visszacsinálta őt Black Machismóvá. Ezek után nem maradhatott el a tripla Macho Elbow spot, amiből Flip nem csupán kirúgott, de rögtön előadott egy hulk-uppal egybekötött tradicionális Hogan-féle comebacket is, ami a vasággyal negyven kilós alakjával elég mulatságosan hatott. Persze, Lethal végül így is megvédte a címét. Alapvetően soha nem repesek érte, ha viccet csinálunk bármely szervezet főbajnoki mérkőzéséből, de azt el kell ismernem, hogy valószínűleg jobban jártunk így. Flip Gordont először láttam birkózni, de amikor épp nem a komédiát művelték, nem sok mindent láttam benne egy átlagos, ugribugri szuperindy arcon kívül (ilyen névvel mondjuk mi más lenne?), azt pedig végképp nem mutatta meg, hogy mi keresnivalója lenne egy komolyan vett bajnoki címmérkőzésben, szóval szórakoztatási szempontból alighanem kihozták a lehetőségeikből a maximumot. A meccs után még Bully Ray is berohant gonoszkodni egy kicsit, de a szintén érkező Colt Cabana rövid úton leállította, a rossz Bully pedig hatalmas "Szent sz*r!" felkiáltással keresztülment egy asztalon, amit D-Von híján ő maga hozott be a ringbe. Ez a szegmens hidegen hagyott, igazából olyan szaga volt, hogy csak tuszkoljunk be valahogy titeket is a műsorba.

- Kenny Omega és Pentagon Jr. (vagy Penta El Zero, ahogy tetszik) összecsapása a közmondásos álommeccs volt a cardon. Ezt a faktort egy ilyen színpadon egy dolog gyengíti igazán, mégpedig az, hogy az álommeccsnek nincs valódi háttere. Oké, ezek most birkóznak, de amúgy miért is birkóznak? Mi a valódi tét? Mi van akkor, ha Omega nyer - mi van akkor, ha Penta nyer? Bebizonyosodik az illetőről, hogy ő a jobb? És ha igen, mi lesz ennek a következménye rájuk nézve? Ez egyébként a történet nélküli, pusztán "ki a jobb" típusú álommeccsek állandó problémája (mindenhol), mert önmagában az, hogy két kiváló atléta birkózik egy koreografált meccset a ringben, csak egy rétegközönséget tud lázba hozni. Ahhoz, hogy ezt szélesebb körben is eladd, ennyi nem elég.

Omega és Pentagon azt az utat választották, hogy "ami a csövön kifér" alapon birkóznak, és a WWE elmúlt tíz évéből már jól ismert "epikus" sablon indy-változatát adják elő, rengeteg signature mozdulattal, sok kirúgással és egy megkísérelt drámai befejezéssel. Az "indy-változat", ahogy arra a bevezetőben már utaltam, természetesen azt jelenti, hogy mindezt sokkal nagyobb tempóban, és sokkal kevesebb sellingel bonyolítják, ami magával hozza azt a problémát, hogy a drámai rész nem tud lélegezni, a közönségnek nincs ideje megemészteni az előadói trükköket. A mérkőzést látva az járt a fejemben, hogy a történeti háttér hiánya ellenére ez egy kiváló meccs... LENNE, ha több időt hagynának maguknak arra, hogy eladják a mozdulatokat, vagy mondjuk a bíró nem ad hoc alapon döntené el, hogy mit kér számon a birkózóktól, és mit nem. Azt meg nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy ha birkózó vagy, tiszteld meg az erős mozdulataidat azzal, hogy indokolt formában használod őket a meccseidben, mert a manőverek attól válnak overré a közönség szemében. Ha csak szórod őket a szélbe, attól nem, legyenek bármilyen menők. A vége felé már nem számoltam, de Omega kb. HATSZOR vitte be az egyik fő signature mozdulatának számító V-Triggert, amiből Penta úgy hármat el sem adott normálisan. Elhiszem, hogy nagyon menő ilyenkor is betolni inkább az ellenfél képébe a catchphrase-edet ("Nulla félelem"), de ez EGYSZER fér bele. A többi már hátrányosan érinti a történetmesélést. Ugyanígy az is, amikor sorozatban tiszta finiseket élünk túl, és ez nem csak a konkrét befejező mozdulatokra vonatkozik, mert újabban terjedőben van az a vonal, hogy nem finisherekből rúgunk ki, hanem olyan mozdulatsorokból, amelyeknél logikusan szintén véget kellene érnie a meccsnek, mert összetéve talán még erősebbek is, mint az egy darab befejező mozdulat.

Hogy ez itt mit jelentett? Pentagon beadja a package piledrivert a ring legkeményebb pontján, a peremén, aztán dupla stomppal érkezik meg a felső kötélről. Omega kirúg. Oké, epikus meccs, megvolt a nagy false finish, belefér (bár ahhoz a piledriver is elég lett volna). Utána Omega adja be a package piledrivert, a negyedik V-Triggert, és a finisherére megy, de Penta két igen erős mozdulat után is simán megkontrázza azt. Aztán Pentagon ELTÖRI Omega karját (a kommentátorok behívják, hogy odáig hallatszott a reccsenés), újabb package piledriver, és Omega abból is kirúg. Ez itt már tiszta finis. Majd újabb V-Triggerek jönnek, és Kenny menet közben szépen elfelejti, hogy neki amúgy törött a karja (no comment), így hát természetesen beadja vele a kivégzőjét, amivel meg is nyeri a meccset. Bár lehet, hogy a fentiek után inkább örülnöm kellene annak, hogy One Winged Angelből csak egy volt a meccsen. A kevesebb nagyon sokszor több, és ennek a mérkőzésnek is az volt a legnagyobb hibája, hogy egyszerűen túltolták.




Ezek után az adás meglepetése következett (bár mire megtekintettem, már nem volt az, hiszen tele lett vele az internet): eljátszottuk a 2009-es Summerslam főmérkőzésének a végét pepitában. Ott, miután kihunytak, majd visszatértek a fények, már Undertaker feküdt Jeff Hardy helyén CM Punk lábai alatt, itt pedig Chris Jericho vette át teljes jelmezben Pentagon helyét. A nyilvánvaló hasonlóság ellenére ez egy kifejezetten jó és kreatív jelenet volt, ami tovább építi Jericho és Omega viszályát, valamint a közönséget is jó értelemben stimulálta.

- Ha hinni lehet a híreknek, Kazuchika Okada és Marty Scurll jó tíz perccel túlcsúsztak a kijelölt időkeretükön, amivel masszívan hozzájárultak a gála kaotikus végjátékához, de ezt esetükben egyáltalán nem bántam. Pedig Scurll jellemzően az a birkózó, akit addig szeretek nézni, amíg a bevonulása tart, mert az élményszámba megy, ahogy a Villain karaktert hozza, de miután megszólal a csengő, többnyire ő is az agyatlan szuperindy módit műveli a ringben. Nem úgy ezen az estén, ebből pedig az All In magasan legkiválóbb és egyben legértelmesebb mérkőzése kerekedett ki.

A meccs története arra épült, hogy a kisebb termetű Scurll egy junior heavyweight birkózó, akit nem tekintenek egyenrangúnak a valódi nehézsúlyúakkal, ő viszont mindenáron be akarja bizonyítani a saját egójának, hogy bármilyen téren egy szinten van velük, vagy akár jobb is náluk. Vele szemben Okada a saját fölénye tudatában végtelenül magabiztos, és még rá is játszik a sztoikus, nemtörődöm viselkedésre, amivel tovább hergelheti Martyt. A mérkőzés első szakaszában Scurll kényszeresen csak a nehézsúlyúakkal kapcsolatos becsvágyát látja maga előtt, és hiába próbálja kiemelgetni a japán sztárt, aki annál nagyobb könnyedséggel dobálja őt ide-oda. Aztán a Villain átmenetileg taktikát vált, elkezd a technikájára, a sebességére, és néha egy-egy ugrásra építeni, de látni kell, hogy ezt csupán azért teszi, hogy valamelyest felőrölje Okadát, mielőtt újra megpróbálná a nehézsúlyú trükköket. A pillanat végül eljön, egy semmiből bevitt brainbusterrel, és talán ez lehet az elsődleges kritikám a mérkőzéssel kapcsolatban, mert ez a momentum túl gyorsan lett lezavarva, így picit elsikkadt, és nem kapta meg a valós súlyát, holott a mérkőzés egyértelmű fordulópontja volt.

Okada és Scurll dicsérete, hogy a mérkőzés tempója végig emberi szinten maradt, volt lehetőség megemészteni a történéseket és a fordulatokat, még úgy is, hogy a meccs második felére egyértelműen nőtt az iram, a befejező részt pedig úgy hozták le rendkívül izgalmasan, hogy más mérkőzésekkel összevetve sokkal reálisabb szinten tartották az akciót, és nem eszetlen kirúgásokra építették fel a drámát. Nem minden hiba nélkül, de kielégítően elmesélt történet volt ez, egy nagyon jó meccsen, amit Okada végül megnyert a Rainmakerrel, és ez rengeteg lehetőséget rejt Scurll karaktere számára is, hiszen egyfelől bizonyította magának azt, hogy képes felvenni a versenyt a nehézsúlyúakkal, másfelől viszont az is kiderült, hogy legyőzni - egyelőre - nem tudja őket.



- A főmérkőzést borzasztó nehéz értékelni, mert az időzítési problémák miatt addigra teljesen beütött a krach. Ez azt jelentette, hogy a Young Bucks és Kota Ibushi triójának, valamint a lucha-különítménynek (Rey Mysterio, Rey Fenix és Bandido) bő tíz percük maradt rá, hogy alkossanak valamit - az is úgy, hogy a közvetítésbe rendszeresen behallatszottak a kétségbeesett "go home!", azaz "fejezzétek be!" jelzések. Ez természetesen minden előre eltervezett forgatókönyvet felülírt, maga a meccs pedig egy elborult agyú szuperindy-lucha hibrid rohanás lett, amiben Speedy Gonzalez módra pattogva dobálták egymásra a mozdulatokat, látszólag mindenféle logika vagy cél nélkül.

Ha a szívemre teszem a kezem, valószínűleg jobban jártam így, mert a legkevésbé sem vonzott, hogy megnézzek egy húszperces Bucks meccset. Plusz, ahogy korábban is írtam, a körülmények összejátszása miatt szerencsés ugyan, hogy így alakult, de ez a tag mérkőzés egy rettentően semmitmondó választás volt a main event pozíciójába, különösen annak a fényében, hogy milyen párosításokat hoztak össze a card többi részében. Ez a felállás az én szememben inkább nyitány, mint befejezés, és végső soron a meccs stílusa is ennek megfelelő volt, még ha kényszerből is. Onnantól kezdve, hogy ez lett a mérkőzésből, már nem meglepetés, hogy inkább csak arra törekedtek, hogy mindegyik résztvevő minél többet belepakolhasson a közösbe a rendelkezésre álló szűkös időben. Ne gondolkodjunk, ne töprengjünk, hűbele bummbele, aztán kész. Kifejezetten stresszes helyzet lehetett, és emiatt azért dicséret illeti a birkózókat, hogy tudták kezelni, bár a kapkodás és a rohanás elkerülhetetlenül hibákhoz vezet, mint ahogy itt is történt (pl. amikor a Young Bucks egyik tagja lecannonballozta magát az entrance rámpa felső részéről a lépcső felett, és bár jó másfél méterre ért földet az arrafelé bóklászó Ibushitól, a derék japán úgy látta jónak, ha biztos ami biztos, szintén fenékre tottyan). 

A katyvaszos befejezést jóindulatúan a kapkodás számlájára írom, bár nem vagyok róla meggyőződve, hogy nyugodt helyzetben nem kombinálták volna ugyanúgy túl az egészet. Ismét a korábban már sokat emlegetett finis logikát köptük masszívan szembe, amikor a Bucks egyik tagja simán kirúg egy négyfinisheres kombináció után. 619, Canadian Destroyer, még valami lepra a harmadik maszkostól, aztán Frog Splash Mysteriótól... ettől már kb. Taker is ottmaradna, ahol van, de itt persze nem elég. Aztán valamelyik mexikói kap két moonsaultot, majd egy 450-et (szintén tiszta finis), de az egyik társa töri a pint - pontosabban elbénázza a pin megtörését, de azért megadják neki -, mindezt azért, hogy a Bucks még gyorsan bevigye a Meltzer Drivert, ami önmagában mindkét fentebbi verziónál gyengébb befejezés, és a meccs megnyerése után már dobják is ki őket az éterből...

(Ahhoz, hogy valamennyi értelme is legyen, esetleg Jackson testvért pintöréssel mentjük meg a négy lucha-finisher után, ahelyett, hogy teljesen irreálisan kirúgna, aztán az Elite kombinációja után vége a meccsnek. Jó, tudom, ketyegett az óra. De akkor is. Az ilyen kirúgások olyanok, mint a deus ex machina a történetmesélésben, teljesen kirántja az embert bármilyen flow-ból, amit a mérkőzés addig megteremt.)

Hajszálon (azaz másodperceken) múlott, de végül sikerült időben befejezni a gálát, és tényleg szerencse a szerencsétlenségben, hogy a főmérkőzés nem indokolt semmi olyan ünneplést vagy meccs utáni drámát, amiről lemaradhattunk volna. Ezzel együtt egyetértek egy múlt héten olvasott véleménnyel, ami azt hangsúlyozta, hogy az All In brand szempontjából nagyon is fontos lett volna egy ikonikus záróképpel befejezni a műsort, ami beleég az emberek retinájába. Erre azonban - legalábbis a PPV keretein belül - már nem volt lehetőség.



* * *

Az All In tehát összességében sikeres gála volt, azt viszont nem merném kijelenteni rá, hogy egyben minőségi gála is. Maximálisan kiszolgálták vele a közvetlen célközönségüket, tehát az indybarát hardcore rajongókat, de ha valaki nem ebbe a rétegbe tartozik (mint pl. én sem), akkor jóval kevésbé volt meggyőző a kép. A show megtekintése közben kicsit déjà vu érzésem támadt, és olyan rendezvények ötlöttek eszembe, mint az ECW One Night Stand PPV-k, vagy a Hogan-korszak első TNA Impactje 2010-ből. Ahogy azok a műsorok, az All In is megtalálta azt a hardcore tábort, akik annyira akarták, hogy az adott show jó legyen és működjön, hogy bármekkora hiba vagy butaság felett hajlandók voltak szemet hunyni. De egy olyan néző, akivel a rajongótáborunkat akarjuk bővíteni, nem feltétlenül lesz ilyen elnéző.

Az mindenképpen az All In javára írandó, hogy a fent említett, nosztalgiára építő műsorokkal ellentétben ők a jelenből rakták össze ezt az indy szupercardot, és a WWE-n kívüli birkózás valamennyi igazán forró áruját megpróbálták bemutatni a közönségüknek. A kezdeti sikert már senki nem veheti el tőlük, de azt gondolom, hogy ez a show elsősorban tanulópénz lehet a szervezőknek, produkciós és előadói oldalról egyaránt. Véleményem szerint azt is meg kell vizsgálni, hogy mi az, ami csak ebben az egy közegben működik, és tenni róla, hogy ha újra megpróbálkozunk hasonlóval - kétségem sincs, hogy így lesz - akkor az egész produktum sokkal letisztultabb legyen, mint most.

A történelmi nézőszám, és "minden idők legsikeresebb indy gálája" mellett az All In egyfajta görbe tükör is volt, ami elénk tárta a modern független birkózás összes hibáját és önellentmondásait. Annak, hogy alternatívát próbálunk gyártani a mainstream birkózással szemben, nem kellene egyben azt is jelentenie, hogy sutba dobjuk azt a klasszikus birkólogikát, ami száz éve minden közönség előtt működőképes. Kritikáimban én sem a WWE stílusához akarom mérni azt, ahogy ezek az előadók hozzáállnak a bizniszhez, hanem ehhez a logikához. Sajnos, a független birkózók és szervezetek többségére jellemző, hogy annyira törekednek kitűnni valamivel, ami MÁS, hogy néha mindent elvetnek, ami bizonyítottan működik, és olyan megoldásokat teremtenek, amivel egy üvegplafont gyártanak saját maguknak. A saját sablonjaikat el tudják adni egy bizonyos rétegnek, aki odáig van érte, de ezeknek a száma véges, a potenciálisan megszólítható nézők száma véges. Ezzel pedig súlyosan lassítják, vagy néha meg is akadályozzák a saját növekedésüket. Amennyiben a Bullet Club vezette mozgalom, vagy az ROH/New Japan szeretne széles körben alternatívává válni, fel kell tudnia oldani ezt a problémát, mert az anti-WWE és anti-klasszikus birkózás hozzáállás népszerűségi plafonja alacsonyabban van, mint gondolnánk.

Mindenesetre Cody Rhodes és a Young Bucks az országos bajnokságot megnyerték. Lehet készülődni az olimpiára.       

4 megjegyzés:

  1. Mondjuk sokban dologban értek egyet a kritikával, de a vajákos szó a wwe-re illik a legjobban. Őket úgy tudnám viszonyítani a pro wrestlinghez, és a szórakoztatáshoz, mint a vajákost az orvoshoz. Az egyik egy kókler, a másik meg a normális szakma. Másképp cikizni ezt a rajongói közeget....felhozni a 10000 embert...ez vicces. mert ezek a rajongók töltik meg a wwe arénáit is, hiszen ha nem egy hardcore városba megy a wwe showt csinálni, akkor 2000-3000 embernél több nem lesz ott, kivétel a ppv. Én megértem, hogy ez az egész show egy hakni volt, de még akkor sem tartom annyira alávalónak, amit a világelső wrestling company nyújt hétről-hétre....mert a kutyának muszáj, hogy erősnek nézzen ki. Na pont a nagykutya fog még több nézőt az ilyen hakni showkra küldeni szépen lassan.

    VálaszTörlés
  2. Az Njpw-t én pl. nem valami anti wwe-s hipszter divatból nézem, vagy valami indy-imádat okán, hanem pont azért, mert hosszú távú, illetve ringbeli történetmesélés terén abszolút profizmust mutatnak. És ahogy a különböző fórumokat olvasom, a többség így van ezzel. Ép ésszel egyébként is nehéz azt hinni, hogy emberek tömegei a wwe elleni (természetesen alaptalan és gonosz) gyűlölettől vezérelve fizetnének elő az njpwworldre, utaznának többszáz vagy ezer mérföldet egy eventre.
    Egyébként is kíváncsi lennék, mekkora az átfedés a wwe-ellenes és az egyszerűen csak a független eseményeket kedvelő csoportok között. Szerintem korántsem 100%, bár a cikk ezt sugallja.

    VálaszTörlés
  3. Jó írás volt ,bár volt ahol túlzóak voltak a kritikák.
    Egyébként Dreamer volt Codyval és Jarrett Aldissal és nem fordítva :D

    VálaszTörlés
  4. Továbbra is azt tudom mondani, hogy aki ezt szereti az nézze, hogy aztán ezen mit lehet szeretni én nem tudom.

    VálaszTörlés

Üzemeltető: Blogger.