Header Ads

WWE Teljesítményindex (2. rész)

A WWE pankrátorainál soha nem áll meg a verkli. Most, hogy túlvagyunk a naptári év felén, érdemes lehet megvizsgálni, hogy mely birkózók tudtak előrelépni az elmúlt év vége felé mutatott teljesítményükhöz, vagy az akkor betöltött státuszukhoz képest; kik azok, akik egy helyben topognak, és kik számára lehetett visszalépés az elmúlt fél év. Második lépésben a Smackdown Live szereplőit vesszük górcső alá.
 
Megjegyzés: ezt a "teljesítményindexet" leginkább negyedéves léptékben érdemes számolni, így elképzelhető, hogy bizonyos esetekben erősebben fogom súlyozni azt, hogy milyen irányt vettek a dolgok az elmúlt három hónapban, de természetesen nem feledkezem meg a WrestleMania-szezonról sem, hiszen mégis az az év fénypontja.


ELŐRELÉPTEK (+1)   

AJ Styles:
A Phenomenal One eddig az egész idei évet WWE világbajnokként töltötte, ám nem ez az elsődleges oka annak, hogy még mindig felfelé tart. Styles tovább építi önmaga WWE-s legendáját, eddigi eredményein kívül a piacvezető cég évkönyveibe is egyre vastagabb betűkkel írja be a nevét, a WWE pedig egyértelműen bízik benne (lásd a legújabb játékborítót). A teljesítménye érdemben nem változott, magas színvonalú átlagot hoz (ez egy ilyen kaliberű in-ring birkózótól nem kis szó 40 éves kor felett), még ha a Nakamura elleni feudjától talán nem is azt kaptuk, amit vártunk, ahogy tavaly Owenstől sem. A világ egyik legjobb pankrátorának esetleg egy hasonlóan kirobbanó ütközetre lenne szüksége, mint anno a John Cena elleni, talán már most, a Summerslamen. Különben ő a Smackdown Live vitathatatlan MVP-je.

Andrade "Cien" Almas: Akár nyelvi korlátok, akár fegyelmi gondok, akár stílusbeli átállás miatt, de "El Idolo" WWE-s pályafutása elképesztően nehézkesen indult be (bevallom, én már-már letettem róla). Aztán a tavalyi év második felében már megvillantotta a tudását az NXT-ben, bajnoki címet szerzett, idén pedig még rátett vagy három lapáttal, zseniális feudot vívott Johnny Garganóval (köztük egy év meccse jelöltet), és ha az AJ elleni meccse jelez valamit, az az, hogy a fő rosteren sem lesz elveszett. Kísérője, Zelina Vega is ide tartozik, hiszen rendkívül fontos láncszeme Cien karakterének.

Becky Lynch: Becky szerepe az első bajnoki futását, majd főleg Charlotte érkezését követően gyakran arra korlátozódott, hogy mások fejét puszilgassa a ringben, és a női Rumble-t leszámítva az idei éve sem kezdődött túl jól. Pedig őszintének ható előadásmódjával az ír lány ösztönös kapcsolatteremtő a közönséggel, és amikor Charlotte hátradőlt egy kicsit, azonnal kihasználta a megnövekedett figyelmet és műsoridőt. Noha eddig mérsékelt eredményeket ért el, most azért kapja ezt a besorolást, mert pl. Asukával ellentétben (lásd lentebb) az ő tendenciái pozitív irányba tartanak.

Carmella: Elsősorban a pozíciójának köszönheti azt, hogy itt van, hiszen még táskabirtokosként sem töltött be meghatározó szerepet az adásban, most pedig bajnok. Azon lehet vitatkozni, hogy ez mennyire hasznos, elvégre limitált képességei visszafogottabb teljesítményekhez vezetnek, de Carmella kétségkívül minden tőle telhetőt megtesz, karaktermunkában és promóban pedig (amik az erősségei) képes is hozni a szintet.

Daniel Bryan:
Ha valaki múlt év végén azt mondja, hogy még látjuk Bryant a WWE-ben birkózni, alighanem megmosolyogjuk az illetőt. Ezért a visszatérése még azzal együtt is hatalmas plusz, hogy első hónapjai kiszámíthatóan az óvatosság jegyében teltek, nem is annyira a terhelését, hanem inkább az adásban betöltött szerepét tekintve. Az érzelmekkel teli Mania-visszatérés és a szaúdi Rumble-ben nyújtott maratoni performansz azért mindenképpen emlékezetes marad. Birkózni nem felejtett el, promózni pedig megtanult a hosszas kényszerszünet alatt, és talán a Miz ellen már magasabb sebességfokozatba kapcsol a Summerslam-szezonban.



Jeff Hardy:
Hosszú sérülésből és zűrös ügyekből visszatérve azonnal stabil hely várt rá az SD felső-középkategóriájában, és ez mindenképpen előrelépés Brother Nero számára. Jeff előnyére válik, hogy Mattel ellentétben bármikor használható egyéni birkózóként, és az őrület határán tartott karaktere előadóként is rugalmasabb helyzetbe hozza őt testvérénél.


Rusev: Bár a nagy áttörés még várat magára, a Rusev Nap hőse egyértelműen jobb helyzetben van, mint tavaly. Neki sikerült meglovagolnia a mémmé váló kántálás népszerűségét, a WWE-nek kreatív szempontból talán még kevésbé, de ha meg tudja őrizni a népszerűségét, a közönség tenni fog róla, hogy minimum egy midcard öv kerüljön a kezébe, és idővel talán az a világbajnoki címmeccs se legyen egyszeri eset.

Shinsuke Nakamura: Ha nagyon optimisták voltunk vele szemben, az eddigi pályafutása kudarc, ha pesszimisták, akkor átütő siker. Próbálom realistán szemlélni a dolgot, és ez alapján értékelnem kell, amit elért. Ő az első japán Royal Rumble-győztes, a heel-turn életet lehelt a fő rosteren csak stagnáló karakterébe, és ha főövet nem is, egy középkategóriásat már szerzett magának. A kilátásai szerintem javultak, a karakter letisztultabbá vált, alkalmazkodott, és idővel még előreléphet, bár a fő roster stílusa kevésbé kedvez az erősségeinek.

The Bludgeon Brothers: Amivel ők adósak, az a valóban kiemelkedő teljesítmény, habár valljuk be, Harperék hiába jó képességűek, azért nem könnyű érdeklődést generálni a hatvanadszorra újracsomagolt egykori Wyatt-kisegítőbrigád iránt. Ők elsősorban a pozíciójuknak köszönhetik, hogy ebbe a kategóriába kerültek, hiszen a semmiből kerültek vissza a tag team mezőny csúcsára. És van egy menő bevonulásuk.


The IIconics: Két, látszólag örök NXT-s kárhozatra ítélt ausztrál lány, akik gyenge esélyeik ellenére is felkerültek a fő rosterre, ahol máris befutottak karakterként azzal, amivel a legjobbak: idegesítőek. Kérdés, hogy ennek a pozitív hatása meddig tart ki náluk, de tavaly év végén meg nem jósoltam volna, hogy itt lesznek.


STAGNÁLTAK (-)


Aiden English:
Bár mostanában rezeg neki a léc a bolgár mellett, a Rusev Day hangja eddig meg tudta tartani testhezálló és viszonylag egyszerű szerepét, amivel ideiglenesen megmenekül a jobberélet viszontagságai elől. Ha viszont ez a korszak véget ér, nagy kérdés, mi lesz vele.

Asuka: Vele brutálisan nehéz helyzetben vagyok, hiszen egyfelől ott van a legelső női Rumble megnyerése, aztán pedig a Charlotte elleni mérkőzés a WrestleManián, amelyek külön-külön is elképesztő csúcspontot jelentenek, hát még együtt. Még a veretlenségét is méltó módon bukta el. Viszont ami azóta történt, az egy eddig sosem látott mélypont Asuka karaktere számára, ami pont azt torpedózta meg, ami a gimmick egyik fő erejét adta (lásd a Carmella-Ellsworth feudot). Azt gondolom, most jött el a pont, amikor irányváltásra van szüksége, máskülönben az év második három hónapja könnyen lerombolhatott nála mindent, amit az első három felépített.

Charlotte Flair: Nála a WrestleMania hatalmas csúcspontját követte kiszámítható visszaesés, azonban látva azt, hogy milyen rangot képviselt a szupergálán, bizonyos, hogy ez csak átmeneti. Voltaképpen nem is baj, hogy - némileg kényszerűségből, hiszen műtétre szorult - tett egy lépést hátra, miután annyit volt a fókuszban, a mezőny tud egy kicsit lélegezni általa, és semmi kétség afelől, hogy a Királynő rövidesen megint felül a trónra, és jobb lesz, mint valaha. 

Kane: Az év elején amolyan köszönet gyanánt kapott még egy jól fizető meccset a Royal Rumble-ön, most pedig hattyúdalként lehetett volna egy utolsó futása a Team Hell No-val, amit egy sérülés meghiúsított, de Kane funkciója a termék számára nem változott, és már nem is fog változni, ha esetleg feltűnik még a jövőben. Várja őt a politikai karrier.

Lana: A szerepe nem változott, birkózni nem tanult meg (bár a Mixed Match Challenge-ben rendkívül szórakoztató volt), de többnyire azt csinálja, amiben jó, és ha a közeljövőben nagyobb szerepet vállal Rusev mellett, az is gond nélkül működni fog. 

Naomi: A jó Naominak megvolt a maga köre, és ennek lejártával szépen visszaereszkedett a "női midcardba" (lassan meg kell szoknunk, hogy ez is egy fogalom), ahol továbbra is azt csinálja, amiben erős: energikus karakterével feltüzeli és bevonja a közönséget, és ha kell, mellékszereplő fontosabb sztorikban. A helyén van, és nem tudok belekötni a teljesítményébe.

Samoa Joe: Joe az elmúlt években rendkívül balszerencsés volt a sérülésekkel (eddig egy jó nyár jutott neki a fő rosteren), és egyelőre az idén is kivárásra játszunk vele. Folyamatos fenyegetést jelent, ha szerepel, akkor erősen teszi, igazából egyértelmű, hogy az SD-n rá fogják engedni őt egy aktuális bajnokra, egyedül az időzítés lehet a kérdés. Addig viszont egy helyben topog.

Sin Cara: Biztos jól fogynak az álarcok az ajándékpultnál, mert még mindig a rosteren van, holott az égadta világon nem mutat semmi rendkívülit. Kérdés, hogy meddig, elvégre a karaktert eljátszó Hunico már nem mai csirke.  

The Bar: Sheamus és Cesaro idei első hónapjai elég jól sikerültek a RAW-n, azonban a draft óta küszködnek azzal a problémával, hogy az SD-n kevesebb a műsoridő, így mindig lesz, akinek egyszerűen nem jut terep. Ráadásul Sheamus nyakproblémái miatt ketyeg számára az óra. Úgy érzem, csapatként már túl vannak a csúcson, de talán egy nagyobb futás még bennük lehet.


The Miz: Miz annyira értékes egyéniség jelenleg a WWE számára, hogy bitang nehéz besorolni őt bárhova is. Előrelép, mert egyre nő az ázsiója (saját valóságshow-t kapott), mert minden jelenete színvonalas? Visszalép, mert "csak" az IC övet virította, és a keddi adáson sem került azonnali főmeccsbe? Egyáltalán, számít ez? Ha szervezetet kéne alapítanom, és öt embert választhatnék hozzá a WWE-ből, biztosan köztük lenne. Talán még a háromban is. Ő nem azért "stagnál", mert egy helyben toporog, hanem mert ugyanolyan értékes, mint volt. Csak a kreatív időzítésen múlik, hogy mikor kerül a neve mellé a +1.

The New Day: Mondjuk ki, a New Day bohóckodása jelen formájában kimerült. Még mindig képesek bevonni a közönséget, de hiába szórakoztatóak, már semmi pluszt nem hoznak magukkal. Mindent láttunk tőlük. A hírek szerint a termékeladásaik is csökkennek. Szétszedni őket nincs sok értelme, de talán itt lenne az ideje eljátszadozni a formációval, és különutas sztorikat írni egyes tagoknak (pl. Big E), miközben stable-ként továbbra is együtt maradnak.

The Usos: Ők olyan régóta együtt vannak, hogy esetükben a stagnálás nem negatívum. A tavalyi kirobbanó formának, vagy a túl hosszú, de masszívan színvonalas New Day-viszályhoz hasonlónak idén nyoma sincs, de életükben először felkerültek a WrestleMania főműsorára, és stabilan hozzák karizmatikus, jó formájukat. Most egyszerűen olyan időszak van, amikor tag team specialistaként hátra kell dőlniük egy kicsit. 


Tye Dillinger: A tévében az alsó-középkategória és a jobberlét között ingadozik (máskor pedig Daniel Bryan hűséges Sancho Panzája, mint Budapesten). Ezzel igazából nincs semmi baj, hiszen évekig úgy tűnt, hogy ki sem fog jutni az NXT-ből, és a Perfect 10 gimmick épp elég népszerűséget hoz neki ahhoz, hogy ebben a szerepben akár évekig elélhessen.


VISSZALÉPTEK (-1)

Absolution: Egy kalap alá veszem Mandy Rose-t és Sonya Deville-t, és gyorsan leszögezem, hogy ők inkább stagnálnak, mintsem hogy visszaestek volna, továbbra is megvan a kapcsolatuk, és mindketten kaptak egy remek egyéni bevonulást. A gond az, hogy a két rutintalan hölgy pontos direkció és iránymutatás nélkül maradt, miután Paige-nek vissza kellett vonulnia. Tapasztalatlan csapatformáció rajtuk kívül is van (IIconics, Riott Squad), és egyelőre ők találják legkevésbé a helyüket a mezőnyben. 

Randy Orton: Ez egy ellentmondásos választás lehet, aminek leginkább az áll a hátterében, hogy a Vipera évről-évre jobban bele tud szürkülni a midcardba. Előfordul, hogy egy sokszoros világbajnok hasonló helyzetbe kerül a mezőnyben, viszont olyankor ők általában rangot adnak a környezetüknek, ráirányítják a figyelmet arra, amit a középkategóriában művelnek (lásd Cena). Orton viszont nem húz fel magához senkit, épp ellenkezőleg, lemegy a szintjükre, ahogy az a Mania-szezon körül is történt. Ez nem egy top sztár ismérve, és egyre többet árt vele a saját ázsiójának. Eléri vele, hogy ne tűnjön különlegesnek.

 


R-Truth: A múlt heti SD-n kiderült számomra, hogy még a rosteren van. És továbbra sem csinál semmit, azon kívül, hogy öregszik. Viszont mivel időközben a közönség felspannolásában betöltött szerepét is elveszítette, így nyugodt szívvel írom az ő nevét ide.

Sanity: Meglehet, elhamarkodom ezt a kijelentést, de e pillanatban nem szemlélem őket túlságosan nagy bizakodással. Eric Young, Killian Dain és Alexander Wolfe triója ugyan eljutott a fő rosterre, viszont elveszítették maguk mellől Nikki Crosst, aki különleges színezetet adott az alakulatnak, és sokkal kontrolláltabb környezetbe kerültek, ahol a káosz szerelmeseinek mozgatórugói szinte teljesen elvesznek. Átlagcsapatnak tűnnek itt, szerintem ez a környezet nem fekszik nekik.

Shelton Benjamin:
Gable távozásával a veterán magára maradt a középkategória alján, és bár kapott egy-két érdekesebb meccset (hiszen kiváló in-ring mechanikus), igazából már a visszatérése óta nem fektetnek túl sok energiát abba, hogy eladják őt. A kora ellene dolgozik, talán a ringen kívül már hasznosabb munkaerő lehet, mint odabent.

The Club: A "Jótestvérek", Anderson és Gallows sajnos tipikusan azok, akik a tag team mezőnyre fordított figyelem relatív szűkössége és a műsoridő hiánya miatt rendre a rövidebbet húzzák, és az SD-re ugrás nem könnyítette meg a helyzetüket. Az is balszerencséjük, hogy a WWE nem szívesen eszik mások tányérjáról, így a house show-kon kívül csak rövid időre melegíti fel velük a régi New Japanos kapcsolatokat (Styles, Bálor). Esetleg egy stable Nakamurával?


The Colóns: Primónak és Epicónak igazából már azért +1-et kellene kapniuk, mert még mindig a rosteren vannak. Az öreg Carlos ott Puerto Ricóban, jó sok elásott holttestről tudhat. A termék számára hozott hasznuk jelenleg zérus.

* * *


SÉRÜLTEK/EGYÉB/NEM RANGSOROLHATÓ:
- Nikki Bella
- Tamina Snuka



Eddig tartott tehát a WWE féléves teljesítményértékelője, amit alkalomadtán később megismételünk majd! Addig is írjátok meg nekünk, hogy ti kit helyeztetek volna más helyre a Smackdown Live pankrátorai közül!

Nincsenek megjegyzések

Üzemeltető: Blogger.