Extrém Elemzés - A gála öt sarokköve

A múlt vasárnapi Extreme Rules PPV jött, látott, majd angolosan távozott, mindezt anélkül, hogy túlságosan nagy visszhangot vert volna. A történések elemzésekor öt olyan sarkalatos pontot fedeztem fel, amelyek érdemben befolyásolták a gála minőségét, és most ezeket veszem górcső alá, szubjektív alapon, de remélhetőleg kellő szakmaisággal.

---

Előre szólok, ez a cikk nem összefoglaló, sem pedig értékelés. Szóval ne csodálkozzatok rajta, ha kevés szó esik mondjuk Braun Strowman és Kevin Owens ketrecmeccséről, netán a Team Hell No sérülés miatt szűkre szabott közös szerepléséről. Sokkal inkább azt szeretném megvizsgálni, hogy miért is lett olyan ez a gála, amilyen.

1. Az Ironman-dilemma - és ami mögötte van

Talán nem meglepő módon Seth Rollins és Dolph Ziggler 30 perces Ironman-mérkőzése keltette az egyik legnagyobb visszhangot az estén, az ellenben már annál csalódást keltőbb lehet, hogy nem a színvonala miatt. Miközben ugyanis Rollins és Ziggler keményen dolgoztak a ringben, hogy megvalósítsanak egy rendhagyóan megírt félórás küzdelmet, a pittsburghi közönség egy jelentős része azzal volt elfoglalva, hogy inkább maguknak lopják el a show-t (sajnos, a lopás itt szó szerint értendő, nem úgy, mint a showstealer meccsek esetében). Nagyjából öt perc elteltével rákaptak arra, hogy minden perc végén visszaszámolnak, függetlenül attól, hogy mi történik éppen a ringben, és ezt a szokásukat a meccs végéig fenntartották, leszámítva azt az időszakot, amikor a producerek a bohóckodást megelégelve ideiglenesen eltávolították az órát a nagyképernyőről (akkor éppen visszakövetelték). Ehhez hasonló reakciókat megszokhattunk már olyankor, ha egy közönség által nem kedvelt (vagy szabotálni óhajtott) birkózó szerepelt egy adott meccsben (pl. Roman Reigns), viszont annál meglepőbb volt hallani két olyan internet-kedvenc és in-ring birkózásra nagy hangsúlyt fektető előadó esetében, mint Rollins és Ziggler. Mi vezet hát akkor mégis a gátlástalan, mindenki mást semmibe vevő, unott "önszórakoztatáshoz" egy olyan mérkőzésen, ami önmagában egyáltalán nem is rossz?

A válasz egyik része az Ironman-meccstípusban keresendő. Nem árulok el nagy újságot azzal, hogy ez egy rendkívül nehéz műfaj, ami óriási kihívás elé állítja a mérkőzések íróit és előadóit egyaránt. A fizikai igénybevétel mellett ez főleg azért van, mert a hosszú futásidő másfajta, lassabb, klasszikusabb harcmodort igényel a résztvevőktől, ami mai szemmel nézve szokatlanul hathat, különösen olyanoktól, akiktől nagyobb tempót szoktunk meg. A másik oka az, hogy a 30 perces meccshossz már eléggé feszegeti a modern közönségek figyelemküszöbét (attention span), ameddig koncentrálni tudnak egy adott mérkőzésre (ez főleg a nyugati pankrátorstílust képviselő helyekre igaz, de a New Japan Okada-Omega maratonjait se keverjük ide, mert azok külön szintet és műfajt képviselnek), tehát nem könnyű fenntartani az érdeklődést. A harmadik pedig, hogy ez a 30 perc FIX, és ez lélektanilag fontosabb, mint gondolnánk. Az állandó időlimitek eltörlése óta ugyanis technikailag kiszámíthatatlan, hogy egy meccsnek mikor lesz vége. Az Ironman esetében viszont a néző pontosan tudja, hogy ha törik, ha szakad, azt a fél órát végig kell ülnie, és ezen a ponton jönnek elő az Extreme Rules gálával kapcsolatos problémák.

Idén márciusban a Hungarian Championship Wrestling sikeresen lehozott egy 30 perces Ironman-meccset Budapesten, a bajnok Nitro és kihívója, Kris Jokic részvételével. Azonban fontos megjegyezni, hogy az a meccs egyrészt egy mindent eldöntő párharc volt a szervezet legfontosabb övéért - másrészt az az élő show szünettel együtt(!) percre pontosan három órás volt! Így a közönség nem fáradt bele, és végig fenn tudta tartani a feszültséget. Hasonlítsuk ezt össze Rollinsszal és Zigglerrel. Ez a mérkőzés az IC övért, tehát másodlagos bajnoki címért zajlott, a Dolphban lévő nézői befektetés az elmúlt pár évben a töredékére csökkent, és nem lehet egyértelműen azt állítani, hogy a legjobban várt meccs lett volna az estén. A tetejébe pedig az adás futásideje már a kezdésnél(!) meghaladta a három órát (amiben a WWE-nél szünet sincs, valamint az előműsoruk is a duplája annak, mint a HCW-ben). Ennyi idő elteltével a közönség már fáradt, és ha még erős befektetésük sincs egy adott párviadalban, mint most a Rollins kontra Zigglerben, akkor bizony előfordul, hogy a kötelezően végignézendő percek csigalassúsággal vánszorognak a visszaszámlálón, még akkor is, ha a meccs minőségével amúgy nincs semmi baj.

A WWE tehát ott hibázott, hogy a főmérkőzés pozíciójába tette ezt a csatát. Ezt próbálhatták kompenzálni a gyors pinfallokkal és a rendhagyóan kibontakozó meccssztorival, de a közönség nem kért belőle, és a meccs középső szakaszában bemutatott hosszú talajfogás már alighanem annak szólt, hogy akkor ezt megette a fene. Nyitányként talán jobban működött volna. Azt már csak nagyon halkan teszem hozzá, mert iszonyúan belefáradtam a téma taglalásába, hogy továbbra is rendkívül irritáló, amikor a közönség egy része csend helyett a mérkőzés tönkretételével fejezi ki az unalmát vagy a nemtetszését. Hiába vannak olyanok a helyszínen, vagy a képernyők előtt, akik élveznék az akciót, vagy érdekelné őket a dolog, lassan már háttérzenével kell nézni egyes meccseket, hogy ne az öncélúan ökörködő egyének vonják magukra a figyelmet a birkózók helyett, és mint a mellékelt ábra mutatja, fölösleges megpróbálni megfelelni nekik, mert nemhogy az általuk ellenszenvesnek talált birkózókat (pl. Reigns) nem tisztelik meg azzal, hogy nem tesznek ilyet, hanem még az állítólagos kedvenceiket sem! Nem tetszik, hogy Roman főmeccsel? Nesztek, itt van két birkózózseni! A reakció meg ugyanaz... Ilyenkor van az, hogy az ember felteszi a kezét, és annyit mond:

#maradjotthon - Neked is jobb lesz, és azoknak is, akik szórakozni szeretnének.

2. AJ Styles-t túlvédték?

AJ Styles és Rusev párviadala a WWE világbajnoki címéért az est egyik legkiválóbb mérkőzése volt, amely sajnos nem tudta lerázni magáról azt az érzést, hogy töltelék az egész, és nem rangadó. Ennek pedig nem az egyébként jól összerakott, izgalmasra tervezett meccs volt az oka, hanem a karakterek, elsősorban Rusev tálalása. A bolgár oroszlán viszonylag sikeres éveket töltött felső-középkategóriás heelként, aztán pályafutása stagnálni kezdett, mígnem egy viccnek szánt apróság váratlanul célba talált, és újból tüzet gyújtott a karaktere alatt. Ez volt a Rusev Day, ami pillanatok leforgása alatt mém lett, és a történelemből már tudjuk, hogy az efféle apróságok fontosságát soha nem szabad alábecsülni, hiszen anélkül, hogy hozzájuk mérnénk Rusevet, gondoljunk csak bele, mennyit segített Steve Austin előmenetelén a "what?", vagy Daniel Bryanén a "yes!", amelyek hasonlóan indultak, mint ez. Ezt a hullámot meglovagolva Rusev csillaga újból emelkedni kezdett, ezúttal amolyan pszeudo-face-ként, és szinte abszolút babyface módjára vívta ki magának az esélyt, hogy pályafutása során először egyéni világbajnoki címmeccsen szerepelhessen. A Rusev Day hozta el őt a táncba.

Ehhez képest Rusev ezen az estén ejtette a Rusev Day színesebb, energikusabb fellépését, ehelyett a gyökereihez visszatérve Bulgarian Brute-ként birkózott AJ-vel, egy agyonfókuszált erőgépet láttunk a kisebb termetű és gyorsabb bajnok ellen. Ezek önmagukban védhető lélektani elemek, de az összesített végtermékük az lett, hogy Rusev esélytelennek tűnt AJ-vel szemben, egy áthidaló töltelékmeccs kihívójának, akivel lehet birkózni egy jó meccset, mielőtt elkezdődik a következő program a Summerslamre (talán Samoa Joe-val). Mint ahogy az is volt, de ezt sokkal jobban árnyalni lehetett volna azzal, ha rámennek a Rusev Day népszerű vonalaira, és a WWE újabban nem is ragaszkodik ahhoz, hogy elvegye a heelek efféle népszerű vonásait. Akkor most miért tették meg mégis? Talán tévedek, hiszen a megosztott reakció, gyengébb formában ugyan, de megvolt a meccsen, viszont azt a WWE szerintem mindenáron el akarta kerülni, hogy a közönség esetleg fújolja Styles-t, vagy bármiféle negatív reakció verődjön le rá azért, mert netán egy masszív Rusev Dayes adrenalinroham után intézi el a bolgárt, a közönség csalódására. Styles-ra masszív babyface bajnokként van szükségük a Summerslamen, és érzésem szerint minden kockázatát ki akarták iktatni annak, hogy a népszerű kihívó elleni átvezető mérkőzés esetleg visszaüssön. Igaz, Styles overségét látva szerintem túlbiztosították magukat, mert ennek egyébként sem volt semmi esélye.

Megjegyzem, a WWE-t számos kritika éri azért, mert AJ főbajnokként is Reigns, vagy most az IC-sek alatt szerepel a PPV-k cardján, és hogy ez azért van, mert alsóbbrendűként kezelik őt. Ez nem igaz. Alsóbbrendű pankrátor semmi szín alatt nem kerülne a WWE 2k19 borítójára, a WWE masszívan bízik AJ-ben, ha bármit alárendelnek itt, akkor az a Smackdown a RAW-hoz képest. Érdekes lehet majd, hogyan változik mindez a FOX-szal való együttműködés kezdete után...

3. Roman újra bizonyít

Az életben két dolog tűnik állandónak: a változás és az, hogy Roman Reigns rossz - legalábbis a közönség egy része szerint. Míg az tény, hogy a Big Dog előmenetele körül se szeri, se szála a szinte érthetetlen, vagy egyenesen kontraproduktív kreatív húzásoknak, a teljesítményét objektíven szemlélők számára már régóta nyilvánvaló, hogy kivételes képességű előadóról van szó, akinek csupán testhezálló szerepre van szüksége. Tavaly az év feudját vívta a zöldfülűként berobbanó és villámgyorsan fejlődő Braun Strowmannel, amivel nagymértékben hozzájárult Strowman felépítéséhez, ezúttal pedig újabb kihívás állt előtte: NAGY meccset birkózni azzal a Bobby Lashley-vel, aki a visszatérése óta nemhogy nagy, de igazából különösebben JÓ meccset sem tudhatott maga mögött.

Ha Reigns képes végleg megtalálni (vagy hagyják neki megtalálni) a saját zónáját, ez az, amiben igazán erős lehet, mert a megfelelő környezetben mozdulatoktól függetlenül képes megteremteni egy mérkőzés lélektani súlyát, ami a kivételes pankrátorok ismérve. Lashley-vel szemben elsősorban az agresszióhoz nyúltak, az extra intenzitás segítségével eladták mindegyik ütés súlyát, és mindkettőjük előadói munkáját a bizonyítási vágyra hegyezték ki. "Vedd már észre, hogy még itt vagyok!" - mondta Roman. "Vedd már észre, hogy már itt vagyok!" - mondta Lashley. Egyenlő felekként csaptak össze, és ez az a környezet, ahol Reigns igazán lubickol, és ahol a közönség is hajlamos jobban elfogadni őt, megfeledkezve arról, hogy voltaképpen lenyomják őt a torkunkon. Csak arról sem szabad elfeledkezni, hogy az elmúlt évek után már nem lehet akárkiből Reigns egyenrangúja, mert az hiteltelen. Nos, Reigns ezúttal is NAGY meccsen mutatta meg, hogy még itt van, és Lashley volt az, aki fel tudott nőni hozzá, bivalyerején és atlétikai képességein kívül ezúttal a lélektanból is kivette a részét. Ebből a szempontból a mérkőzés vége egy pillanatra ki is rántott a flow-ból, mert úgy éreztem, Reigns túl gyorsan visz be támadómanővert azután, hogy az asztalra suplexelték, de mint kiderült, ez csak egy fellángolás volt, ami után Lashley már tisztán ki tudta végezni őt a spearrel. Szép munka mindkét féltől, és Bobby először mutatta meg igazán, hogy miért is igazolhatták vissza.

4. Inkonzisztencia a nőknél

A WWE női mezőnye jelenleg elképesztően kétarcú, és ez a PPV tökéletes példája volt annak, hogy mennyire nincs egyensúlyban az, amit a hölgyekkel művelnek. Az egyik oldalon ott van a RAW, ahol Alexa Bliss, Nia Jax és Ronda Rousey minden felállásban kiváló küzdelmeket tettek le az asztalra, Bliss "istennői" sokoldalúsággal adja el a történeteit, Nia viszonylagos könnyedséggel vette fel újra a face kihívó szerepét a Ronda ellen mutatott heel tendenciákat követően, míg Rousey máris képes arra, hogy epizódszereplőként is súlyt adjon az eseményeknek a jelenlétével. A másik oldalon pedig a Smackdown, ahol Asuka immár második hónapja az állnélküli teknőcemberrel bohóckodik, azok után, hogy Charlotte-tal letették az asztalra talán minden idők legjobb női WrestleMania-mérkőzését. Mi a fő különbség? Ez nem annyira a képességekben keresendő, mint inkább ott, hogy kik azok, akiknek az erősségeire építünk, és kik azok, akiknek nem.

Alexa zseniális és karizmatikus karakterbirkózó, született heel bajnok. Nia a rutintalansága ellenére rugalmas, testi adottságai révén alkalmas arra is, hogy őt bántsák (lelkileg) vagy ő bántson másokat (fizikailag). Rousey félelmetes iramban fejlődik, a veszélyesség auráját hordozza magában, de olyan intenzitással, hogy arra a férfi mezőny 90+ százaléka sem képes. Mindenki a helyén van, még tyúkanyó Nattie és a dörzsölt veterán Mickie is, akinek heelként a ravasz csalások kieszelése, aztán a golyó beszedése a feladata. Ezzel szemben Carmella a társaihoz képest igen limitált birkózó. Jó karakter, karizmatikus, jó catchphrase-e van (Mella is Money), jól promózik, de az erősségeivel nem tudja ellensúlyozni a gyengéit, és ez visszafogott teljesítményekben mutatkozik meg, ahol igazából a komolyan vehetetlen Ellsworthre is szüksége van, hogy hatékonyabb legyen. Ő reálisan a női mezőny Mizje lehetne jelenleg (mielőtt Miz megtanult birkózni). Ehhez képest így kell vinnie a bajnoki övet, egy olyan női mezőnyben, aminek jelenleg elemi érdeke, hogy erős legyen. Asuka legnagyobb erőssége a Charlotte elleni veresége ellenére (ne feledjük, az csúcsrangadó volt!) még mindig az, hogy pusztító és hiteles. Erre most hasztalan üldöz egy nyilvánvalóan szint alatti bajnoknőt, mert egy vicces teknőcember az útjába áll. Az eredmény szinte borítékolható: a RAW színvonalasan és hatékonyan eladta, amit kellett, míg a Smackdown meccs vége csak fintorokat vont maga után. 

Ez a kétarcúság nem csak a bajnoki övek körül figyelhető meg, viszont érdekes módon ott fordított felállásban. Az SD-n Becky Lynch épp azt a sztorit viszi, hogy sikertelen időszak után felépíti magát a nulláról, és a közönség eközben mögé is áll, hiszen az ő karakterének ez a lényege, ő "Becky Balboa", aki egy súlyos sérülés után fel is hagyott a birkózással, aztán mégis felért a csúcsra. Az IIconics szerepe az, hogy idegesítőek, mert pontosan azok, Mandy villog a külsejével, Sonya harcos múlt és rutintalanság egyvelege, Naomi energikus kedvenc, Lana birkózni nem tudó, de karizmatikus mellékszereplő. Azt csinálják, amiben jók. A RAW-n eközben a robbanékony Ember elveszik a szürkeségben, a Riott Squad az unalmas mellékszereplő stable tankönyvi példája, és akkor még nem beszéltünk az elefántról a szobában: a karizmatikus, daredevilként és önző, alattomos heelként is jól szereplő Sasha Banks éppen terápiára jár, aztán látszólag szerelmet vall Bayley-nek, csak hogy kettejük soha véget nem érő, értelmetlen szappanoperája folytatódjon, utóbbi pedig semmilyen szinten nem proaktív, pedig néhány hete már láthattuk, hogy robbant a közönség, amikor kitört belőle a frusztrált agresszió, annyira várják tőle, hogy csináljon végre valamit!

Nincs ellenemre, hogy előadóként kimozdítsuk a birkózókat a komfortzónájukból, de még egyszer hangsúlyozom, hogy a női mezőny legitimitása miatt különösen fontos, hogy tartsuk a színvonalat, mert ez a mezőny alig 3-4 éve kezdte el rohamléptekkel felépíteni magát. Ehhez pedig az kell, hogy a szereplői azt műveljék, amiben erősek.

5. TV-booking és jelentéktelenség

Leszögezem, hogy az Extreme Rules alapvetően egy igen szolid, élvezhető műsor volt, ha a főmérkőzés bosszantó tényezőit figyelmen kívül hagyjuk. Ugyanakkor akad itt egy kérdés, amit érdemes feltenni, különösen azok után, hogy szűk négy órát szántunk rá az életünkből (előműsor nélkül), ami jóbarátok között is két-két és fél egész estés filmnek felel meg: voltaképpen mi van akkor, ha ezt a show-t egyáltalán nem rendezik meg? A válasz pedig leginkább az, hogy semmi.

Ha valami fejleményt egyértelműen az Extreme Rules-hoz köthetünk, az esetleg Randy Orton visszatérése. Az övcserék ellenére a show harmada egy heti adáson is bármikor elfért volna, a WWE címmeccs a színvonala ellenére jelentéktelenségbe fulladt, Reigns és Lashley nemsokára nagyobb tétekért nézhetnek szembe, mint itt, stb. A "kedvencem" mégis Strowman, aki a meccsük végén elpusztítja Owenst a ketrec tetején, aztán röhög azon, hogy "haha, így ő nyert". Tessék?! Hát, ha ez ennyire tök mindegy neked, akkor tényleg sok értelme van az egésznek...

Az Extreme Rules az volt, ami. Nem nélkülözte a minőséget, de jelentőség és következmények nélküli műsor volt, aminek a nagy részét mintha egy heti adásba rakták volna össze. A probléma az, hogy ez egyre gyakrabban megesik a WWE-vel. Tisztában vagyok vele, hogy nem lehet minden egyes gála egy top program, vannak, amiket egyszerűen be kell áldozni az építkezés és az átmenet jegyében, még akkor is, ha a naptárad korántsem olyan zsúfolt, mint a WWE-ben. Ilyenkor más módszerek vannak arra, hogy eladd és szórakoztatóvá tedd az adott show-t (ebben az Extreme Rules nem volt sikertelen), viszont fontos, hogy a műsor végeredményben ösztönözzön téged a továbbnézésre (ebben viszont igen). Ha a WWE azt üzeni a műsoraival, hogy igazából fölösleges megnézned, mert úgysem történik semmi, aminek hatása van, az azért is probléma, mert a WWE egyik ütőkártyája a tévészerződések megkötésénél is az, hogy ún. event televisiont kínálnak, amit igazából élőben érdemes nézni, ha van rá lehetőséged, és a netflixes sorozatnézés (binge) korszakában ez értéknövekedéssel jár a csatornák szempontjából. Bár a WWE Network, ahol a PPV-ket adják, on-demand alapon működik, itt a néző számára vonzerő és érték, hogy event televisiont kínálnak, amit azért csak meg kell nézni. Az élőben sugárzott események a Network fő húzóerői, nem véletlen, hogy eszük ágában sincs csökkenteni a számukat. Viszont önmagában az, hogy vannak, nem elég ahhoz, hogy további nézőket vonjanak be. Ezt a műfajt hosszabb távon nem lehet "betelefonálva" művelni, és ehhez erősebb, a jelentőségre és a következményekre nagyobb hangsúlyt fektető PPV-booking kell, mint amit most bemutattak.

* * * 

Egyetértesz? Nem értesz egyet? Te mit emelnél ki az Extreme Rules kapcsán, akár pozitív vagy negatív irányban? Írd meg nekünk kommentben, vagy a facebook poszt alatt!