Header Ads

101 meccs, amit látnod kell! - A Legenda

Kedves és kedvetlen olvasók, ez az ikonikus arc csupán egyet jelenthet: újfent a pankráció régi klasszikusaihoz nyúlunk, és egészen 1989-ig utazunk vissza az időben, hogy szemügyre vegyünk egy világbajnoki címmérkőzést, ami a korszak egyik legtöbbet emlegetett meccstrilógiáját indította el. Emellett pedig cikkünk arra is keresi a választ, hogy Ric Flair voltaképpen hogyan és miért lett az a nagybetűs Legenda, aminek napjainkban elismerik őt. Pattanjatok hát be a limuzinokba vagy a magánrepülőgépekbe, és csenjetek csókokat csinos csajoktól (de szép alliteráció), mert időgépünk célba veszi Chicagót! WOOO!

RIC FLAIR VS. RICKY STEAMBOAT
NEHÉZSÚLYÚ VILÁGBAJNOKI CÍMMÉRKŐZÉS


35 év minden szakmában hosszú idő.
Hát még akkor, ha ez a szakma olyannyira fizikális, mint a pankráció. Persze, ha valakit elkerülnek a sérülések, vigyáz magára, és idővel megtesz bizonyos óvintézkedéseket, a hagyományos sportokhoz képest kellően elnyújthatja pályafutását, ugyanakkor nagyon kevés példa van arra, amit Richard Morgan Fliehr véghezvitt. Az ő esetében ugyanis egyik pont sem teljesült. Hosszú pályafutása szinte még el sem kezdődött, amikor máris súlyos, korai nyugdíjjal fenyegető sérülést szenvedett; önmérséklet helyett habzsolta az életet (az alvást például hírből sem nagyon ismerte), és ahogy öregedett, egyre őrültebb dolgokat vállalt be. Mégsem lassított soha, és ha rajta múlna, nem is tenné, amíg csak él. Mert ő Ric Flair.

A pankrátor c. kiváló filmben Mickey Rourke karaktere azt mondja a közönség előtt, hogy "Ha valaki durván él, durván játszik, s két végén égeti a gyertyát... az megfizeti az árát." Flair kétségkívül durván élt, és meg is fizette az árát; előfordult, hogy csupán egy rejtélyes jótevő mentette ki felhalmozott adósságainak csapdájából, négy házassága esett szét, és további személyes tragédiák is érték, mint amilyen fia, Reid halála volt. Ezzel együtt ő a pankráció egyik halhatatlan legendája, akit tisztelet övez, bárhol is jelenik meg. Ha a világon bárhol, bármelyik szervezet akármelyik pankrátora elhelyez egy forearm chopot ellenfele mellkasán, a rajongók - talán már ösztönösen - azon nyomban felkiáltanak. WHOOO! Mindenkinek megvan a védjegye. Na, de ki mondhatja el magáról, hogy ez az egész iparra kiterjed, és nagy valószínűséggel túl is fogja élni őt?

A Nature Boy élete valóságos regény (és itt most nem azokra az anekdotákra gondolunk, amelyekben Terry Funk anyaszült meztelenül irányítja a forgalmat, aztán négykézlábra állva kergeti Flair pitbullját). Ric sosem találkozott vérszerinti szüleivel, még a születési nevét sem ismerte, amíg el nem kezdett anyagokat gyűjteni önéletrajzi könyvéhez. Ennek az az oka, hogy kb. 5000 további csecsemőhöz hasonlóan ő is a Memphis-i gyámmaffia hálójába került, amely többnyire fiatal, szegény és tanulatlan anyáktól szakította el újszülött gyermekeiket a lepénzelt orvosok és hatóságok segítségével, hogy aztán - busás jutalék fejében - gondoskodjon az örökbeadásukról. Flair valódi szülei alighanem úgy tudták, hogy fiuk halva született. Szerencséjére jó kezekbe került, egy viszonylag sikeres szülész-nőgyógyász és színházkritikus felesége, a Fliehr-házaspár fogadta örökbe. Ric kiváló viszonyt ápolt nevelőszüleivel, noha különbözőségeik számos tekintetben megmutatkoztak; vad fiatalember volt, aki nem érdeklődött különösebben a tanulás és a kultúra iránt, ellenben fanatikus sportrajongó volt, különösen a súlyemelés és - sosem találnátok ki - a pankráció érdekelte.

Miután félbehagyta a főiskolát, kidobóként dolgozott egy klubban, és ott ismerkedett meg a súlyemelő Ken Paterával, aki az 1972-es müncheni olimpia után pankrátornak készült állni. Hamar összebarátkoztak, és Patera beajánlotta őt leendő mentorának, az AWA-t irányító Verne Gagne-nak, aki vonakodva bár, de bevette új osztályába Flairt. Ricnek tulajdonképpen oltári szerencséje volt, mert abban a korban szinte lehetetlen volt bekerülni a bizniszbe, hacsak nem ismertél valakit; nem működtek tucatszámra publikus iskolák. És hogy milyen körülmények várták őt, azt ékesen példázzák az alábbi idézetek:

"Egyik nap tíz fok volt. Másnap mínusz tíz. Körbe-körbe rohangáltunk a farm körül, nem betonúton, hanem egy speciális ösvényen. Az egyetlen, aki még nálam is bénábban csinálta, az Ken volt, az ő lábai olyan vastagok lettek a súlyemeléstől, hogy lehetetlen volt normálisan futni velük. Ötszáz guggolás, kétszáz fekvőtámasz, kétszáz felülés. Soha nem edzettem ilyen keményen, soha életemben. Soha nem csináltam guggolásokat. Évek óta nem csináltam fekvőtámaszt sem. Nem voltam hozzászokva a felülésekhez." (Flair)

"Mindenféle rohadt erősítő gyakorlatot végeztünk, amit csak el lehetett képzelni. Aztán mentünk edzeni a ringbe, ami Verne egyik istállójában volt. Az alsó szinten nyihogtak a lovak, fent kolbászoltak a csirkék. A hőmérséklet nulla fok alatt... egyetlen pislákoló lámpa az egész épületben, az is egy zsinóron lengedezve. A deszkák között többcentis rések voltak, lehetett bedobálni a hógolyókat... A hülye tyúkok ott ugráltak körülöttünk és teleszarták a ringet. Minden edzés előtt ki kellett pucolni az egészet. A ring egy lerobbant valami volt, rossz kötelekkel. Az a jó, ha szorosra vannak húzva, elvégre vissza kell pattannod róluk. Ezek szépen kilengtek... Itt volt Verne Gagne, egy igazi multimilliomos, és a lehető legrosszabb edzési körülményeket biztosította nekünk. Később, amikor már elviselhetetlenül hideg lett, kibérelt nekünk egy fegyverraktárat. Ott már volt víz és angolvécé, de előtte elég bizarr volt, annyit mondhatok... A ringben ötven előre- és hátrabukfenccel kezdtünk. Aztán ötvenszer lerántottuk egymást a felső sarokpárnákról. Ötven válltámadás, ötven repülés, ötven suplex... basszus, hihetetlen volt. Joe Scarpello, egy igazi pankrációs veterán egyszer odajött hozzánk, és azt mondta: „Verne tíz évet elvett a karrieretekből.” Szerinte többet estünk az edzéseinken, mint ő huszonöt év alatt a ringben. „Ez brutalitás.” – mondta. „Ilyet nem szabadna csinálni.” (Patera)

Flair 1972. december 10-én vívta debütáló meccsét, George "Scrap Iron" Gadaski ellenében. Döntetlen lett. Ekkoriban még alig emlékeztetett későbbi imázsára, barna haja volt és majd' 140 kilót nyomott, ám hamar felhívta magára a figyelmet természetes kisugárzásával és rendkívüli kitartásával. Pályafutása zenitjén gyakorta nevezték őt "Sixty Minute Man"-nek, mert képes volt akár kilenc(!) darab egyórás meccset vívni, egyetlen hét leforgása alatt!

Annak is kellemetlen története van, hogy a kezdeti bunyós Flairből hogyan lett a nyolcvanas évek stílusos birkózója. 1975. október 4-én több társával együtt úgy döntött, hogy a kényelmetlen autózás helyett inkább egy független pilóta kisrepülőjével utazna a következő helyszínre, hogy időt takarítson meg. A nagydarab pankrátorok súlytöbbletet okoztak, amit a pilóta (Michael Farkas) úgy próbált meg kompenzálni, hogy - a többiek tudta nélkül - kiengedte az üzemanyag egy részét. Ez végzetes hibának bizonyult, a gép kényszerleszállás közben lezuhant. Csodával határos módon csak a pilóta veszítette életét, de a pankrátorlegenda Johnny Valentine deréktól lefelé megbénult, és Flair háta is súlyosan sérült. Hogy mennyire más világ volt az akkori pankráció, kiválóan példázza, hogy amikor Wahoo McDaniel - Ric nagy ringbeli riválisa, különben jó barátja - lélekszakadva rohant be hozzá a kórházba, az orvosok pánikba estek, mert azt hitték, azért jött, hogy végleg elintézze magatehetetlen ellenségét. Tim Woods pedig, a nagy közönségkedvenc, akiről senki sem feltételezte volna, hogy olyan "kétes alakokkal" utazik együtt, mint Valentine vagy Flair, egyenesen álnéven jelentkezett be a kórházba, majd két héttel később, amikor a pletykák csak nem csitultak, elviselhetetlen fájdalmak közepette is ringbe lépett és meccset játszott, hogy megakadályozza a pankrációipar "lelepleződését".



Noha az orvosok kezdetben biztosak voltak benne, hogy nem folytathatja pályafutását, Flair emberfeletti szívóssággal végezte a rehabilitációt, és mindössze hat hónappal(!) később újra a kötelek közé lépett! A baleset következtében azonban meg kellett változtatnia a technikáját, manőverkészlete limitáltabbá vált (a nagy eséseknél pedig meg lehetett figyelni, hogy sosem a háta közepével ért földet, ahogy azt tanítják, hanem mindig oldalt fordult egy kicsit), és sokkal inkább a lélektani játszmák mestere lett. A következő tizenvalahány év során agyonnyerte magát, először az USA, később pedig a nehézsúlyú világbajnoki címet birtokolta hosszú ideig. A Four Horsemen csapat alapítójaként és vezéreként Flair forradalmasította a pankrációt; ez volt ugyanis az első formáció, ami arról szólt, hogy a jónevű birkózók egy bandába tömörülnek annak érdekében, hogy uralhassanak egy szervezetet. A Horsemen később olyan frakciók inspirációjául szolgált, mint a DX vagy az Evolution. A bohém és mindig elegáns Flair már a megjelenésével is rangot adott bajnokságának, és félőrült, energiával teli interjúi is vonzották a tekinteteket. Mindeközben a színfalak mögött is olyan volt, amilyennek a tévében mutatta magát; nagy lábon élt, az extravagáns bulik és a ring örök körforgásában. Utóbb - kissé önkritikusan - ezt írta: "Ha háromezer dollárt kerestem, négyezret költöttem. Ha ötezret, akkor tízezret szórtam el. A kép, ami kialakult az emberekben a pénzt két kézzel szóró Ric Flairről, maga a valóság. A különbség csak az, hogy a való életben nem mindig volt ott több, ahonnan ez jött."

Flair sikerének titka mégis abban rejlik, hogy a ringben sosem volt önző. Olyan sztár volt, aki sztárokat faragott az ellenfeleiből. A nyolcvanas évek ikonikus képei közé tartozik, ahogy Ricky Steamboat vagy Sting előtt térdepel, és kegyelemért könyörög (hogy aztán az első adandó alkalommal csaláshoz folyamodjon - Flair sosem fogyott ki a trükkökből, ezért is kapta a "dirtiest player in the game" - szabadon: "a legpiszkosabb játékos" becenevet). A Nature Boy nem csupán saját magát tudta eladni - hanem a mindenkori ellenfeleit is! Az ilyen pankrátorbajnok pedig ritka kincs. A karizmatikus Flair olyan lélektani elemeket vitt bele a meccseibe, amitől ellenfelei jobbnak tűntek, mint amilyenek valójában voltak. Ezzel a képességgel felvértezve Ric szinte mindig élvezetes meccseket játszott, még akkor is, ha technikai repertoárja alkalmasint korlátozott volt. Ehhez még hozzáadódott rendkívüli teherbírása (egyórás meccsek után éjjel utolsóként távozott a bárból, de reggel elsőként érkezett az edzőterembe), ami lehetővé tette, hogy folyamatosan top meccsekben szerepeltessék.

Ric Flair tipikusan az a figura volt, aki "nagyobb, mint az élet". Csak kitették valahová a nevét és az arcát, és már vonzotta is az embereket. Aztán felépítette az ellenfeleit, hogy a maguk szintjén ők is ezt tegyék. És időtállóbbnak bizonyult, mint talán bárki más a pankráció történetében. Közel 50 éves koráig hiteles világbajnoki kihívó maradt, és utána sem vallott szégyent. És mindezt lényegében EGYETLENEGY karakterrel tette. Az olyanok, mint Hulk Hogan - vagy még Undertaker is - többször változtattak kiállásukon pályafutásuk során, hogy frissek maradjanak. Más nagy sztárok (Austin vagy a késői Michaels), akik nem tették, nem húzták ilyen sokáig, mint a Naitch. Flairnek nem volt szüksége rá, hogy más legyen. Akár kedvenc volt, akár gazember: ő volt Ric Flair. És sosem lesz belőle még egy.

Bevallom, meglehetősen nehéz volt meccset választani Flairtől. Ez annak köszönhető, hogy abban a korban, amikor az ő legendás státusa gyökeret vert, még merőben más volt a pankráció, és ami annak idején külön osztályba emelte őt, az manapság talán már nem tenné őt akkora sztárrá az új rajongók szemében. Lett volna rá lehetőségem, hogy más típusú meccset válasszak, de most először ott akartam megmutatni őt, ahol igazán otthon volt; az NWA-ben (ami már erőteljesen WCW-sodott), egyik legelismertebb ellenfele, Ricky "The Dragon" Steamboat ellen, legendás trilógiájuk nyitányán. Steamboat nem sokkal korábban tért vissza a WWE-ből, ahol Vince McMahon nem nézte jó szemmel, hogy több időt szeretett volna a családjával tölteni. A történet szinte adta magát kettejük között: a sok esetben felesége és kisfia által kísért "családos csóka" (tudjátok, amilyennek tisztességes férfinak lennie kell) és a hedonista, nőcsábász partikirály összecsaptak a világbajnoki címért, hogy kiderüljön (tükröm, tükröm, mondd meg nékem...), melyikük a legjobb a világon!

NWA Chi-Town Rumble
1989. február 20.
Chicago, Illinois, USA
Kommentátorok: Jim Ross és Magnum TA



Flair és Steamboat párviadala tehát ezek után még két további meccsel folytatódott, s nem kizárt, hogy idővel azokra is visszatekintünk majd!

* * *

A következő epizódban a pankráció történetének egyik legérzelmesebb övnyerését idézzük majd fel, mégpedig 2008-ból. Amikor már mindenki elkönyvelte, hogy ez sosem fog megtörténni, a Karizmatikus Enigma egyszer csak felért a csúcsra. Tartsatok velünk, és tudjátok meg, hogyan történt mindez!

Nincsenek megjegyzések

Üzemeltető: Blogger.