Header Ads

A Doktor Diagnózisa - Irány a Halhatatlanok Színpada!

Vasárnapról hétfőre virradóra sor kerül az év legnagyobb profi birkózóeseményére, a WrestleMania 34-re. A Doktor most körüljárja azt, hogy milyen tartalom várható a pompázatos külcsín mögött, mire számíthatunk az ezévi szupergálán, és miért is várja tűkön ülve, hogy újra benépesüljön a Halhatatlanok Színpada!

Van egy mondás a bizniszünkben, ami úgy szól, hogy ha nem leszel libabőrös, amikor átlépsz a függönyön, akkor tudhatod, hogy ideje befejezni. Én úgy érzem, ez valahol a rajongókra is igaz: ha nyomokban sem jár át a kellemes, bizsergető izgalom egy Mania-hétvége előtt, az annak a jele lehet, hogy ideje szünetet tartani, vagy legalábbis átértékelni, hányadán is állunk legbelül a profi birkózás műfajával.

Csaknem tizenöt év után még mindig azon kapom magam, hogy a WrestleMania küszöbén állva ugyanaz az érzés fog el, mint amikor a HCW-ben kigyullad a jelképes zöld lámpa, és kezdődik a showtime. Lehet rossz vagy éppen unalmas a WWE aktuális terméke, a Mania mindig különleges marad; immár több mint harminc éve ez a szakma csúcsa, és a legtöbben azok közül, akik ezt a bizniszt eszik, isszák és lélegzik, pontosan átérzik a jelentőségét. Nem attól lesz a profi birkózás ünnepe, hogy mindig ez a legjobb műsor, hogy a legjobb birkózók lépnének ringbe, hanem mert ilyenkor az egész világ figyel arra, amit csinálunk. Minden előadó vágya, hogy minél több szempár szegeződjön rá, és lehet ez az ötödik legértékesebb sportmárka a világon, lehet a WWE legnagyobb üzlete, lecsupaszítva mindig csak egy dolog marad meg belőle: az előadó és a közönsége, a létező legnagyobb színpadon. A WrestleMania nem csak egy show. Hanem egy intézmény. Intézmény azoknak, akik titokban arról álmodoztak, hogy egyszer ott fognak állni, intézmény azoknak, akik tanúi akarnak lenni, és - ne hallgassuk el, mert amúgy nincs benne semmi szégyen - intézmény azoknak is, akik pénzt akarnak keresni belőle. Ez csak így együtt működik.


Amikor a HCW-ben átlépek a függönyön, és leülök a mikrofon mögé, arra készülök bizsergető izgalommal, hogy mesemondó leszek. Amikor leülök megnézni a WrestleManiát, arra készülök, hogy mesélni fognak nekem, én pedig befogadom ezt a mesét, és hagyom magam elveszni a látványban, a birkózók utazásában, a mágikus pillanatokban és a ringben elmesélt történetekben. Együtt akarok érezni, ámulni, örülni, szomorkodni és dühöngeni velük, mert ezért vannak mesék, és a mesékben ezért vannak szereplők. A profi birkózás pedig a legvalódibb mese, amit ismerek. A WrestleMania, ha befogadóként nézed, ennek a mesének a tetőpontja, jobban mint bármi más. És ha valamikor, hát most érdemes emlékezni az egész biznisz egyik alaptételére: WRESTLING IS FUN. És hogy mennyire jó mulatság, az legalább annyira múlik rajtunk és a hozzáállásunkon, mint magán a cégen.

Az utóbbi évekről elmondható, hogy többnyire jó mulatság volt - legalábbis számomra. A WrestleManiákon mindig tetten érhetőek a korszakváltások szelei, és a legutolsó ilyen váltásra a 30-assal került sor, amit ugyanúgy New Orleansban rendeztek, mint a mostanit. A legutóbbi négy Maniából három a szolid és a kitűnő között lavírozott, a 32-es pedig, bár rémes booking döntések hátráltatták, a birkózók munkája miatt emelkedik ki. A Reality Era kreatív valóságra épülő történetmesélési stílusával a WWE képes volt ismét megújulni a pillanatteremtés képességében, és hatásosan mixelni a régi és az új éra előadóit.

Ami az idei cardot illeti: erős WrestleManiára van kilátás, ami elsősorban produkciós szempontból jelenthet nehézséget, hiszen rendkívül bonyolult lehet belőni a mérkőzések időtartamát, és egyenletesen elosztani őket a cardon úgy, hogy lehetőleg semelyik attrakció ne oltson ki valami mást; ez az idén még a tavaly kipróbált háromblokkos, félidei műsoros formátummal is nagy kihívás. A gálát eleve 5+2 órásra tervezik a Networkön, így a masszív meccslista dacára remélhetőleg jut majd idő mindenre. Első ránézésre kevés mérkőzés igényel 20 perc fölötti futásidőt, azonban a kirívó külcsín és a pompa miatt számítani kell arra, hogy mindennel együtt talán egy 15 perces összecsapás is csak félórás blokkba fér bele, tehát a maratoni show mellett is precízen kell menedzselni a perceket. 

Pozitív, hogy a gála előműsorára azok a meccsek kerültek, amelyeknek valóban nincs keresnivalójuk a fő cardon, így tehát a két battle royal, valamint a cirkálósúlyú bajnoki övmeccs. Minden tiszteletem Cedric Alexander és Mustafa Ali párosáé, de névérték szempontjából jelenleg egy RAW-ról is kilógnának, nemhogy a WrestleManiáról, a 205 Live húzónevek híján még csak egy ígéretesen induló újratervezés kellős közepén tart, az Andre Battle Royal pedig jelenlegi formájában tényleg csak arra jó, hogy a benne szereplő birkózók részesedhessenek a Mania-bevételből. Talán egyedül a női battle royalt sajnálom, elsősorban Sasha Banks és Bayley sztorija miatt, de a WWE-nek igaza lehet abban, hogy ezen a cardon ők teljesen elvesznének, míg egy jövőbeni PPV-n akár komoly draw is lehet ebből a viszályból.

Fussunk hát végig a fő cardra bejelentett mérkőzéseken!

- AJ STYLES VS. SHINSUKE NAKAMURA (WWE Championship)
Az "álommeccs", amire a hardcore rajongók azóta várnak, hogy Styles és Nakamura egyaránt megérkeztek a WWE-be. A WrestleKingdom 10-en bemutatott mesterművük után igazi ínyencfalatnak számít, hogy a Halhatatlanok Színpadán is összecsapnak, és a hírek szerint mindketten lobbiztak ezért a mérkőzésért. Azonban ennek az összecsapásnak pontosan az "álommeccs" mivolta lehet a legnagyobb buktatója. Valljuk be, a legtöbbünknek kevés érzelmi befektetése van ebben a meccsben. Kevesen akadnak, akik Nakamura győzelméért, AJ vereségéért, vagy éppen a fordítottjáért szorítanának; a többség sokkal inkább azért várja a küzdelmüket, mert "király lesz". Márpedig ha a nézői befektetés a mérkőzés várható színvonalára, nem pedig a karakterekre irányul, az könnyen átfordulhat abba, hogy irreális elvárásokat támasztanak velük szemben, amiknek lehetetlen megfelelni. Így is biztosra veszem, hogy bármit tehetnek, a végén úgyis lesznek fanyalgó hangok. Érzésem szerint ennek a mérkőzésnek van leginkább szüksége rá, hogy minél hosszabb futásidőt kapjon. A WrestleKingdomon közel 25 percet birkóztak egymással, és ezt az összecsapást is 20-25 perc közé kellene belőni, már csak azért is, mert kidolgozott háttérsztori híján itt az in-ring történetmesélésen lesz a hangsúly, amiben egyébként Styles és Nakamura is kiválóak jelenleg. Hagyni kell, hogy mozgásművészet által bontakoztassák ki azt a cselekményt, amit szavakkal nem lehetett. Bízom benne, hogy AJ kisebb térdsérülése nem fogja érdemben hátráltatni őt, Nakamurától pedig - aki időközben sikeresen átállt a WWE stílusára - azt várom, hogy a rangadófaktort erősítendő vegyen elő néhány elemet a japán repertoárjából, hiszen most olyan ellenféllel lesz ringben, aki képes alkalmazkodni hozzá. A Superdome-ot megtöltő hardcore rajongók minden bizonnyal kiváló hangulatot fognak teremteni a mérkőzésen, ami megfelelő időkorlát mellett ellophatja a show-t. Azonban ebben az lesz az egyik legfontosabb tényező, hogy AJ és Shin ne tolódjanak el túlságosan az "álommeccs"-stílus felé, hanem okos történetmeséléssel érjék el, hogy a közönségnek befektetése legyen a mérkőzés kimenetelében. Mert jelen pillanatban ennek a meccsnek talán nincs is más gyenge pontja, mint az, hogy a közönség szempontjából édesmindegy, hogy Styles vagy Nakamura viszi-e az övet.

- DANIEL BRYAN/SHANE McMAHON VS. KEVIN OWENS/SAMI ZAYN
A mérkőzés, amelyen mindenki kedvenc kisembere, Daniel Bryan hosszú kálváriája után visszatér a ringbe. Ez box office draw, ráadásul az a ritka eset, amikor a hardcore és a hétköznapi nézőket egyaránt vonzza valami. Bryan kapcsán megtanulhattuk, hogy ne igyunk előre a medve bőrére, de ha a visszatérése - akár részidős naptár mellett - időtállónak bizonyul, akkor hasonló hatással lehet a termékre, mint a 2002-2010 közötti Shawn Michaels. Ez a fellépés ugyanazt a valóra vált tündérmese vonalat képviseli, ami mindig is Bryan (avagy a mesebeli "szegény szabólegény") egyik legfőbb vonzereje volt, és érzelmi befektetés szempontjából egy nagyon fontos dolgot hoz be az idei WrestleManiába: az őszinte rajongói örömöt. Ehhez ráadásul ez a meccs tökéletes választás. Egyrészt abszolút sztorimeccsről van szó, amiben a különböző viszályok első magjait közel egy éve vetették el, és itt nem csak a rétestészta módjára nyúló (bár Sami érkezésével új lendületet kapó) Owens-Shane sztoriról van szó, mert Bryan és Shane kapcsolata is épp elég kétarcú volt ahhoz, hogy a kettejük közötti karakterdinamika érdekes legyen. Másrészt a general manageri pozíció miatt logikus hely Bryannek, akinek a késői tisztázása miatt egyébként is nehéz lett volna rangos egyéni mérkőzést építeni a Maniáig hátralévő néhány hétben. Harmadrészt lehetővé teszi, hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon: megkapjuk Bryan visszatérésének nagy pillanatát, anélkül, hogy rögtön el is lőnénk a maximumot, amit kezdeni lehet vele. Ha bárki másról lenne szó, azt is biztosra venném, hogy még a mérkőzés keretein belül is a partvonalon tartjuk Bryant, ameddig csak lehet, a végsőkig elhúzva és kiaknázva azt a pillanatot, amikor végre elszabadul, ám ez most több okból is kevésbé valószínű. Egyrészt van másik tag meccs a cardon, aminek szintén ez lehet a forgatókönyve. Másrészt Shane betegsége miatt nem tudom, mennyire reális, hogy ő dolgozza végig a meccs nagy részét, még úgy is, ha ez abból állna, hogy a ringszőnyegen fetreng. Harmadrészt Bryan már a Smackdownon sem fogta vissza magát, legalábbis az, hogy azonnali apron bumppal indított, nem arra utal, hogy bármiben is óvatoskodnának vagy tartalékolnának. A dolog ellentmondásos része a meccs kimenetele lehet, a Bryan győzelem ugyanis azonnali pop, de a stipuláció miatt (Owens és Zayn elhagyják a Smackdownt) nincs sok értelme. Amennyiben elegendő kedvenc aratta siker van a cardon, megfontolandó lehet, hogy ezt a meccset Owenséknek adjuk, akár egy turn vagy egyéb hókuszpókusz segítségével, mert számukra egyelőre nem látszik értelmes pozíció a RAW mezőnyében, és egy ilyen eredmény akár hónapokra felvezetheti a visszatérő Bryan első egyéni viszályait és meccseit. Mindettől függetlenül azonban ezt a mérkőzést egyértelműen Bryan visszatérésének attrakciója, és az arra adott elsöprő erejű reakció fogja különlegessé tenni.

- THE MIZ VS. FINN BÁLOR VS. SETH ROLLINS (Intercontinental Championship)
Még egy mérkőzés, amiben komoly showstealer potenciál van, valamint három rendkívül motivált előadó, akik magukra akarják irányítani a rivaldafényt, és megmutatni, hogy többre hivatottak a középkategóriás bajnoki övnél. Ez általában jó recept, ráadásul három olyan karakter lép ringbe, akik kellően különböznek egymástól ahhoz, hogy bármilyen felállásban érdekesek legyenek. A buktató itt elsősorban az idő lehet, és az, hogy mit kezdenek vele. Rollins és Bálor egyaránt hajlamosak rá, hogy túlpörögjék az akciót, és elővegyék az "indymajom" szekvenciákat, amitől a mérkőzés gyakran nem tud lélegezni, Miz pedig, bár más stílust képvisel, többemberes környezetben nemigen szokott az útjába állni ennek. Persze, sok múlik azon, hogy mit kérnek tőlük, és vitathatatlan, hogy a cardon ez a meccs felel meg a legjobban egy pörgős, nonstop akciódús elképzelésnek - ami egyébként ideális nyitómérkőzéssé teheti, ha nem választanak más utat. A WWE címmeccshez hasonlóan a győztes kilétének itt sincs túl nagy jelentősége (egyelőre), azonban ez itt sokkal kevésbé hátrány. Mindhárom karakter a helyén van, mindhárman elképzelhetőek az IC övvel, és a győzelemnél itt kivételesen sokkal fontosabb a bizonyítási vágyra épülő történet, amin szintén mindhárman osztoznak. Itt lép be a képbe a kreatív valóság; a Universal bajnok távollétében Miz csakugyan a hátán viszi az adásokat, hogy aztán elkerülhetetlenül a középkategóriába szoruljon; Rollins a sérülése óta hiábavalóan próbálja megközelíteni korábbi rangját; Bálor pedig hasonló cipőben jár, egynapos Universal bajnoki regnálása óta semmi sem képes feljebb lökni őt, még az "év meccse" jelölt összecsapás sem AJ-vel. Itt tulajdonképpen nyerhet akármelyik babyface, vagy eljátszhatják a kiszámítható sztorit, hogy Rollins és Bálor szanaszét püfölik egymást, Miz pedig ezt kihasználva lesipuskás győzelmet arat, és tovább halad az IC-rekord felé. Ennél sokkal fontosabb az, hogy a mérkőzés története, hangulata, felépítése tükrözze azt a hihető frusztrációt, ambíciót és énközpontú kitörési vágyat, ami a workölt és a való világban is mindhárom birkózó sajátja lehet.               

- ALEXA BLISS VS. NIA JAX (RAW Women's Championship)
Azzal kezdeném, hogy nagyon örülök az egyéni női bajnoki címmérkőzések előnyben részesítésének, még akkor is, ha ennek velejárója, hogy számos arra érdemes hölgy végül lemarad a fő cardról.  Ez a formátum sokkal inkább komolyan veszi a karaktereket és a történetmesélést, mert a fókusz nem oszlik meg fölöslegesen az emberek között, és legfőbb ideje volt, hogy a rohamléptekkel fejlődő női mezőny is klasszikus körülmények között mutathassa meg magát a legnagyobb színpadon. Szintén pozitív lépés, hogy nem a brandeknek megfelelő Alexa vs. Asuka és Charlotte vs. valaki meccsekkel próbálták meg átbohóckodni a Maniát, hanem húztak egy csavart. Nem mintha azokkal bármi gond lett volna színvonal terén, azonban történetmesélési szempontból a mostani párosítások sokkal jobban adják magukat. Alexa és Nia között a kapcsolati szálak már hosszú ideje épülnek, és teljesen logikus, hogy a zátonyra futott barátság, ami részben a klasszikus "heel bajnok kihasználja a nagydarab pusztítót, hogy elvégezze helyette a piszkos munkát" sablonra épül, pont a WrestleManián jut el a forráspontra. Ezen kívül itt is képben van az a bizonyos kreatív valóság. Alexa és Nia ugyebár a való életben is legjobb barátnők, ami a profi birkózásban többnyire azzal jár, hogy extrát nyújtanak egymással szemben a ringben, mind pszichológia, mind mechanika terén. A testképek feldolgozásának sztoriba emelése szintén valós húrokat penget, különösen ha tudjuk, hogy Miss Bliss maga is anorexiában szenvedett tinédzserként; így ez a történet kontrasztba állítja egymással a hasonló helyzetre adott heel és babyface reakciót, Alexa részéről a tagadást és a másokra mutogatást, Nia oldaláról pedig az elfogadást és felülkerekedést. A felállás ezúttal a klasszikus kisember vs. nagyember meccsek fordítottja lesz, a kis heel feladata ebben a helyzetben a menekülés és a folyamatos csalás (ezt Lexa többnyire magas színvonalon műveli), hogy visszatartsa az erőfölényben lévő és az eltaposására áhítozó babyface kihívót. Ha Mickie James is a ring mellett lesz, ezen a téren sokat segíthet a tapasztalatával, és akár egy nagyobb spotra is jó lehet. Bár a teljesítménye alapján akármeddig elnézném Blisst bajnokként, egy hosszú regnálás után, a történet hangvételéből ítélve trónfosztásra számítok ezen az estén.    

- RANDY ORTON VS. JINDER MAHAL VS. BOBBY ROODE VS. RUSEV (US Championship)
Ez az első olyan mérkőzés, amiről sok jót nem igazán lehet elmondani (ettől persze még nem biztos, hogy rossz lesz), élénken megmutatkozik benne a számos WrestleManián megszokott "csak lapátoljuk fel az embereket a cardra" hozzáállás, miközben az összecsapásnak valójában egy érdemi kulcsfigurája van, ő pedig Rusev. Valószínűtlen, hogy Randy Ortont különösebben motiválná az, hogy egy középkategóriás övért vívott sokemberes meccsben szerepelhet; Jinder kb. csak azért van itt, mert itt a tavalyi futása után ciki lenne azt mondani, hogy nincs fent a cardon; Roode most volt US bajnok, tehát az ő szerepeltetésétől - a várhatóan igen látványos bevonuláson kívül - nem várhatunk extrát. Így alapvetően marad a Rusev Nap hőse, aki az egyetlen valóban forró árunak tűnő birkózó a mérkőzésben. Vele kapcsolatban két pletyka is napvilágot látott a napokban, az egyik az Observertől, akik azt állítják, hogy azért került be a meccsbe, mert elégedetlen volt a helyzetével, és kérte, hogy bontsák fel a szerződését (ezt erős fenntartásokkal kezelném), a másik a PWInsidertől, akik szerint a WWE-ben azért vonakodnak beállni Rusev mögé, mert úgy érzik, hogy esetében a "Rusev Day" chant az, ami népszerű, és nem maga az ember. Ez már reálisabbnak tűnik, de máskor is volt rá példa, hogy egy mémként terjedő reakció előzte meg a birkózó valódi felemelkedését, és a közönség szimpátiája hamar az ember felé fordult (elég csak Daniel Bryanre és a "Yes!" chantek születésére gondolni). Az a helyzet, hogy bár Rusev remek birkózó, és megpróbáltak fenyegető aurát teremteni neki a Bulgarian Brute karakterben, valójában most sokkal inkább az erősségeire építenek azzal, hogy kiemelik az ő entertainment-oldalát. Aki szokta nézni a WWE háttéranyagait, láthatja, hogy Rusev alapvetően egy rendkívül vicces, jópofa ember, magyarul amit most csinál, az sokkal közelebb áll a valós személyiségéhez, ebből pedig nagy valószínűséggel az következik, hogy ha egyszer valóban overré válik vele, akkor over is fog maradni. Azt gondolom, hogy az alkalmankénti "Glorious!" ünneplés, és az Ortonnak kötelező jelleggel járó pop mellett a közönség leginkább Rusev oldalán fog állni, és ebben a meglehetősen szürke masszás meccsben az ő győzelme jelenthet attrakciót. Mindezek mellett a sokemberes formátum és a meccs várhatóan erősen korlátozott időtartama miatt mozgalmas küzdelemre van kilátás.   

- THE USOS VS. THE BLUDGEON BROTHERS VS. THE NEW DAY (Smackdown Tag Team Championship)
Ha van "pisimeccs" a cardon, akkor ránézésre ez az, bár ezzel együtt sem mondom, hogy ne lenne helye a fő műsoron. A tag team bajnoki mezőny gyakran áldozatul esik a Manián megszokott supercardoknak, mert egyszerűen nem marad számukra hely. Ennek a folyománya például, hogy az Usók még sosem szerepeltek az előműsornál magasabban, annak ellenére sem, hogy az évtized egyik meghatározó csapatáról beszélünk, és a rekordtartó New Day sem büszkélkedhet különösebben a szerepléseivel. Ennek megfelelően mindketten megérdemlik, hogy most itt legyenek, még akkor is, ha vélhetően nem kapnak fontos szerepet a műsorban. Realisztikusan nézve ez a meccs az Usókról és a New Day-ről szól, ők ágyaztak meg annak a hosszantartó viszályukkal, színvonalas meccseikkel, hogy az idei Mania card összeállításakor megkerülhetetlen tényezők legyenek. A párosításba bele kellett nyúlni, mert unalomig birkóztak egymással, de a Bludgeon Brothers itt akkor is kakukktojás, ha történetesen ők nyernek. Olyan csapatról van szó, akik egy push kezdeti fázisában tartanak, a közönségnél még nem igazán népszerűek, valamint Harper és Rowan közös múltja miatt annyira frissnek sem mondhatóak. Ugyanakkor most csakugyan ők voltak abban a helyzetben, hogy spontán frissíteni lehetett velük a felállást. Valószínűleg itt is az lesz a szerepük, hogy domináns stílusukkal belerondítanak a két közönségkedvenc csapat párharcába (csak a Fastlane-nel ellentétben ezúttal legálisan), és bár nem lepődnék meg az övcserén, a folytatásra való tekintettel talán az fizetődne ki a legjobban, ha Usóék megvédenék a címüket.    

- CESARO/SHEAMUS VS. BRAUN STROWMAN/??? (RAW Tag Team Championship)
Először is szögezzük le, hogy Braun Strowmannek az elmúlt évben nyújtott teljesítménye alapján akár a főmeccsben is helye lenne. Érzésem szerint a WWE sokáig vacillált azon, hogy mihez kezdjen vele, és korántsem azért, mert talonban akarták tartani őt, mint Roman lehetséges luxuscseréjét (lásd a teljesen hiteltelenül előadott szteroidvádak ügyét). Braun tudniillik annyira domináns egyéniség, hogy ha nem számolunk vele Lesnar és Reigns párharcában, irdatlanul nehéz hiteles ellenlábast találni neki a legnagyobb színpadra. Talán csak két ember van a rosteren, aki a státusza alapján alkalmas lett volna rá: Undertaker és John Cena - de Taker valószínűleg fizikailag nem alkalmas rá, hogy egy ilyen pusztító útjába álljon, valamint nála és Cenánál is probléma, hogy Braun olyan lendülettel halad a babyface szupersztárság felé, amit kár lett volna egy neccesebb reakciójú viszállyal megtörni. Ha már így alakult, a Bar elleni meccs - bár nem csúcsrangadó, inkább középkategóriás draw ezen a cardon - jobb döntés számára, mint mondjuk az Andre megnyerése, mert sokkal jobban kibontakozhat benne előadóként, és ez fontos, mert Braun még mindig fejlődik. Az elmúlt hónapokban sokat tett azért, hogy impozáns pusztító gépezetből nagybetűs entertainerré váljon, és kiváló úton halad ebbe az irányba, amivel egyébként sokkal több rajongót tud megszólítani. Az, hogy most melyik oldalát fogja villogtatni, attól is függ, hogy ki kerül mellé partnerként (de az szintén jó dolog, hogy a Mania egyik meglepetésfaktora pont hozzá kapcsolódik). Jómagam egyelőre négy reális lehetőséget látok: partner nélkül marad, és egyedül nyeri meg az öveket (az alapján, ahogy kezelték őt, még ez sem lenne hiteltelen); nettó bohóckodásból kap egy értelmetlen komédiapartnert; beteszik melléje a laposra vert Eliast, mert miért ne - vagy esetleg megkapja a sérülésből visszatérő Samoa Joe-t, mely esetben az lehetne üdvözítő, ha egymás ellen fordulnának, és elindítanának vele egy több hónapig tartó viszályt. Egy nagyon halvány esély arra is mutatkozhat, hogy az NXT-ből érkezik valaki, de ezt nem tartom valószínűnek. Bár érthető lenne, ha a WWE egy ideig távol akarná tartani Strowmant a Universal övtől (különösen, ha Roman lesz a bajnok), erre szerintem nem a tag team övek jelentik a legjobb megoldást, mert onnan túlságosan is kilógna felfelé, ami könnyen érdektelenséghez vezethet (ugyanez fokozottan igaz lenne akkor, ha mondjuk egy Big Show-t tennének be mellé). Kevés szó esett a regnáló bajnokokról, ám ez nem véletlen, a történet szempontjából ők itt kevéssé lényegesek. Cesaro és Sheamus szerepe az lehet, hogy a rájuk jellemző szolid, hibátlan in-ring munkát hozzák, és a meccs kimenetelétől függetlenül elősegítsék vele a Braunnak szánt történet elmesélését.

- CHARLOTTE FLAIR VS. ASUKA (Smackdown Women's Championship)
Kétség sem fér hozzá, hogy jelen pillanatban ez a legrangosabb, legütőképesebb, legnagyobb érdeklődésre számot tartó money meccs, amit az aktuális női mezőnyből össze lehet rakni. Charlotte Flair, a női birkózóforradalom úttörője és többszörösen megkoronázott királynője, vele szemben pedig a Royal Rumble-ön történelmi győzelmet arató, a WWE narratívája szerint veretlen Asuka - ez az a párosítás, amihez igazából nem kell érdemi háttérsztorit kanyarítani, mert eladja önmagát. Mi tagadás, nem is feszültek meg a történetmeséléssel, a mérkőzés alapfelállását a két karakter eddigi utazása és jelenlegi pozíciója határozza meg. Ez viszont egyben azt is jelenti, hogy az AJ-Nakamura meccshez hasonlóan nagy hangsúly kerül majd az in-ring történetmesélésre, ami pedig szintén azzal jár, hogy szükségük lesz minél több időre. Én amondó vagyok, hogy kettejük összecsapása megérdemel 15 percet, és mivel sztori szerint a két legerősebb női birkózó méri össze az erejét, bízom benne, hogy a meccseiken néha indokolatlanul alkalmazott, egyoldalú heat szekvenciák helyett kiegyenlített, "mindent bele" küzdelmet láthatunk majd. A mérkőzés rangja tagadhatatlan, és igazából két érdemi kérdés maradt: mit kezdjünk Asuka veretlenségével, illetve Carmella MITB-táskájával? Utóbbira talán könnyebb válaszolni, mert bár Carmella karakterszinten jól teljesít a fő rosteren, képességek terén messze elmarad a női divízió elitjétől, és egy sikeres táskabeváltás az egész mezőny számára visszalépést jelentene, akárcsak Jinder bajnoki futása a tavalyi évben. Én tehát amondó vagyok, hogy buknia kellene a táskát, és ha már úgy van, a legnagyobb színpad nem rossz hely erre a célra. Asuka már keményebb dió, mert a veretlensége magától értetődően hozzátesz az ő draw-faktorához, és a majdani első vereségét is úgy kell időzíteni, hogy fajsúlyos legyen, azonban a kényszeres győzelmi sorozat egyre inkább kreatív akadályt jelent körülötte, különösen úgy, hogy a fő rosteren rendszeresen birkózik a tévében, és nem lehet csak úgy eldugni őt egy hónapokra mint az NXT-ben. Mivel Ronda Rousey fejlődési görbéje minimum kérdéses, jelenleg Charlotte a legalkalmasabb arra, hogy véget vessen egy hasonló sorozatnak, csak az a millió dolláros kérdés (amire nekem sincs jó válaszom), hogy ez most vagy később lenne-e a legcélravezetőbb. Személy szerint nagy lelkesedéssel várom ezt a meccset, ami sötét ló lehet a potenciális showstealerek között. 
  
- RONDA ROUSEY/KURT ANGLE VS. STEPHANIE McMAHON/TRIPLE H
Ismét egy masszív draw, ráadásul a gála leginkább attrakció-központú mérkőzése ez. Aligha mondok vele nagy újságot, hogy a meccs fő fókusza és célja a megasztárként leigazolt Ronda Rousey debütálása és overré tétele lehet, amit - nyilván nem ok nélkül - vastagon becsomagoltak további attrakciókba, egyrészt hogy történetmesélési szempontból maximalizálják a meccsben rejlő lehetőségeket, másrészt hogy leplezzék Rousey egyelőre meglévő hiányosságait. Ennek a mérkőzésnek feltehetően minden egyes mozzanatát előre megtervezik, mert egyértelmű, hogy a veteránok karaktermunkájának, Ronda aurájának és az abszolút entertainment (nem komédia!) alapú előadásmódnak kell elvinnie a hátán. A nagy visszatérő Bryan mérkőzésével ellentétben itt valószínűsíthető, hogy Ronda színre lépésére kiéheztetik majd a közönséget, és a szerepe nagyrészt a fő spotokra korlátozódik majd, mert a RAW-s szerepléseiből az derül ki, hogy selling, időzítés és helyezkedés terén még bőven van mit tanulnia (de ez várható volt, elvégre alig másfél hónapja kezdte meg a teljes idejű munkát a Performance Centerben). Egy jól összerakott és az erősségeire kihegyezett mérkőzésen viszont még így is hatalmas reakciót válthat ki a közönségből. A gondos tervezésre a többiek miatt is szükség van, ugyanis az sem nagyon látszik, ki dolgozhatna helyette. Hunter ugyan jó formában van, és részidősen is mindig megállta a helyét, ha a ringbe lépett, viszont Kurt Angle-ön megfigyelhettük tavaly ősszel, hogy már nagyon messze van a csúcsformájától, Stephanie pedig eleve nem birkózó (bár ő is formában van, és a korábbi meccsein láthattuk, hogy gondos tervezés mellett képes rá, hogy szórakoztató in-ring előadó legyen). Mindezek ismeretében szinte bizonyos, hogy a WWE óriási hangsúlyt fektet majd a mérkőzés körítésére, nem fognak spórolni a látványelemeken, és mindent el fognak követni azért, hogy kőkeményen aládolgozzanak a meccs céljainak. Ez az összecsapás akkor lesz szuper - vagy ahogy a szakmában mondjuk, "kiváló birkózás" - ha nem a birkózásról fog szólni, hanem száz százalékban az előadói kvalitásokról. Ha Stephanie csúcsra járatja a belső heeljét, Hunter és Kurt pedig felfedezik magukban azt a közös kémiát, ami közel húsz éve jellemezte őket, akkor minden adott lesz ahhoz, hogy előkészítsék a terepet Rondának, és egy minden ízében egyszerű, ám szórakoztató performanszot tegyenek le az asztalra. Ha egy szóba kellene sűrítenem a mérkőzéssel kapcsolatos érzelmeimet, akkor az a kíváncsiság. Rousey fontos igazolás a WWE számára, és szorítok érte, hogy az első lépés jól süljön el!

- BROCK LESNAR VS. ROMAN REIGNS (Universal Championship)
Talán a WWE két legellentmondásosabb egyénisége készül arra, hogy összemérje az erejét, és ebben külön érdekesség, hogy a szervezet még rá is játszott erre az ellentmondásosságra, egyik birkózót sem próbálta meg védeni a kritikáktól. Lesnar esetében teljességgel érthető a dolog, hiszen az ő heel-faktorát erőteljesen növeli annak a felemlegetése, hogy keveset jelenik meg az adásokban (amit a hardcore rajongók utálnak), valamint a pletyka, hogy könnyű szívvel ejtené a profi birkózást az MMA kedvéért. Ugyanakkor Roman is ott van feketén-fehéren, mint a WWE (hardcore rajongók által elutasított) egyértelmű fáklyavivője, és onnantól, hogy Lesnar személyesen is beszállt a meccs építésébe, már a sokszor kritizált underdog-vonal is előkerült az adásokban Reigns kapcsán. Magyarul: mindkét fél nyíltan felvonultatja azokat a dolgokat, amiket az ellenzőik leginkább kifogásolnak bennük. Eric Bischoff óta tudjuk, hogy "az ellentmondásosság pénzt fial", viszont egy ilyen helyzetben fennállhat a kockázata annak, hogy a hardcore közönség nem is a birkózók, hanem a meccs ellen fordul. Ez nagy kár lenne, mert a párosítás nem ilyen reakciót érdemel. 



Ahogy egyre közelebb kerülünk a WrestleManiához, mind jobban örülök ennek a mérkőzésnek. Ha belegondolunk, a Lesnar vs. Reigns évek óta Damoklész-kardként lebegett a fejünk felett, a WWE makacssága rengeteg rezignált vagy felháborodott hangú vitát gerjesztett, temérdek panaszt, kevés megértést, és a hardcore rajongóbázis egy jelentős része már évekre előre eldöntötte, hogy utálni fogja ezt az egészet, ha és amikor bekövetkezik. Most viszont itt van, és szabályosan megkönnyebbülést érzek, amiért az ötlet által generált rengeteg előzetes feszültség után így vagy úgy, de végre túlleszünk rajta, és a továbbiakban már nem azt kell hallgatni, hogy ez a Lesnar-Reigns kifutású izé mennyire rossz ötlet, hanem lehet majd azzal foglalkozni, hogy mi is zajlott le valójában. Ezzel kapcsolatban pedig bizakodó vagyok. Három évvel ezelőtt, szintén ellenszélben, egy jóval rutintalanabb Reigns részvételével tettek le az asztalra egy jól összerakott, ring-pszichológia terén tökéletes mérkőzést, ami már Seth Rollins emlékezetes táskabeváltása előtt visszanyerte a közönség jóindulatát. Lesnar rendre jól teljesít abban, hogy megteremtsék a rangadóhoz méltó atmoszférát, ezt láthattuk tavaly Joe és Strowman ellen is, és ha tere van rá, mint például Styles ellenében, akkor a meccs színvonalát is hozza. Reigns szintén rengeteget fejlődött, a tavalyi viszálya és meccssorozata Strowmannel az év egyik legkellemesebb meglepetése volt. A kihívást itt nem elsősorban az jelenti, hogy jó főmérkőzést vívjanak (arra simán képesek), hanem az, hogy leküzdjék a mérkőzésükkel kapcsolatos nézői előítéleteket.

A "mit" jelen esetben nem igazán kérdéses, Reigns szinte biztosan vinni fogja az övet, már csak azért is, mert Lesnar bajnokságában egyszerűen nincs több, akkor sem, ha végül mégis marad. Kifutott, nincs több sorban álló kihívója, plusz tenni kell róla, hogy az a rengeteg erőforrás, amit beleöltek abba, hogy ez legyen a végkifejlet, kifizetődjön valahogy. A valódi kérdés itt a "hogyan". Természetesen be lehet játszani a legnyilvánvalóbbat: Roman kirúg és kijön mindenből, aztán emberfeletti küzdéssel tisztán győz, de ahhoz, hogy ez működjön, tényleg emberfeletti workre lenne szükség, aminek kevés a realitása. Kérdés, hogy a WWE tud vagy akar-e valamilyen csavart tenni abba, ahogy Reigns megnyeri az övet - miközben azt is szem előtt kell tartani, hogy ha Lesnar valóban távozik, akkor őt itt nincs értelme védeni, mert a vereségéből vissza kell jönnie a befektetésnek, amit a huzamos építésébe feccöltek. Ennek az éremnek a másik oldala pedig az, hogy annak a Romannek, aki évekig elkerülhetetlen ütközőpályán volt Lesnarral, a WrestleMania után nem további útkeresésre, hanem új célra van szüksége bajnokként, és a "megeszem Lesnart, ahogy Huntert és Takert" erre nem alkalmas. Nehéz megmondani, hogy mi lenne az a végkifejlet, ami a legjobban szolgálná a célokat, de egy dolog biztos: ez most egy útnak a vége, és valami másnak a kezdete. Afelől nincs kétségem, hogy előadói szinten kiválóan le fogják hozni, ami a feladatuk, csak abban nem vagyok biztos, hogy ez elegendő lesz-e hozzá, hogy a többség elkerülje a rossz szájízű Mania-lezárást.

És...

JOHN CENA - THE UNDERTAKER
Természetesen mellettük sem mehetünk el szó nélkül! Ha a WWE valamit jól csinált, az az, hogy az utolsó pillanatig sikerült fenntartania a bizonytalanságot, elvégre még most sem tudunk semmit arról, hogy voltaképpen mit is terveznek. Mindenkinek megvannak az elképzelései (pl. az olyan verziókról, hogy a Hall of Fame-be beavatott Kid Rock majd eljátssza a régi bevonulózenéjét, és visszatér az "American Badass" Undertaker), de a valóság az, hogy ezek csupán teóriák, és még pletykaszinten sincs bizonyosságunk róla, hogy mi fog történni. Amit nagyjából biztosra vehetünk, az az, hogy Taker valamilyen formában meg fog jelenni. Nem szentelünk több ízben is húszperces szegmenseket a felvezető adások kulcspillanataiban egy olyan találkozásnak, ami nem fog megtörténni. Hogy ez egy Badass Taker lesz-e, vagy a Deadman, hogy meccsre kerül sor, vagy egy szegmensre, ha utóbbi, akkor egy nettó face-offra vagy valaminek az előkészítésére... ez mind-mind csak találgatás. Jelen helyzetben a szegmens valószínűbbnek tűnik, mint egy tényleges mérkőzés (bár az sem zárható ki teljes mértékben), de az is nagy kérdés, hogy akkor miféle szegmens, mert valószínűtlen, hogy egy sima szembesítés kielégítené a közönséget, illetve hogy a cég egyik vezető (és mellesleg legjobban kereső) előadójának összesen ennyit szánnánk az év legnagyobb gáláján. Az előzményekből mindenesetre kitűnik, hogy a WWE magabiztos a WrestleMania többi draw-faktorát illetően, mert nem érezték szükségét annak, hogy bármi konkrétumot bejelentsenek, és látszólag azt is biztosra veszik, hogy a közönség automatikusan biztosra fogja venni Taker jelenlétét. Ez önmagában jó dolog, és biztos, hogy el fog jönni az a pont a WrestleMania során, amikor tűkön fogunk ülni, azt lesve, hogy most mi is fog következni, csak utána produkálni kell, máskülönben a csalódottság is biztosra vehető.

Amit a WWE NEM csinált jól, az a máskor kiválóan alkalmazott "kreatív valóság" hiteltelenítése volt a sztoriban. Egyrészt a végsőkig elmennek, hogy elhitessék az emberekkel: John Cenára alapvetően már nincs is szükség a WrestleManián, megvannak nélküle, és reálisnak állítják be, hogy a WWE másfél évtizedes első embere nem kap szerepet. Nem az, bárhogy is erőlködnek vele. Másrészt ebből az alapvetésből kiindulva Cena teljesen karakteridegen dolgokat művelt kétségbeesésében, hogy előrángassa az odújából a minden jel szerint visszavonuló Takert, miközben azt kommunikálta, hogy neki alapvetően semmi problémája nincs azzal, ha nem szerepelhet. Értem, hogy bonyolult a helyzet, hiszen pályafutásuk ezen szakaszában Takernek és Cenának semmilyen logikus indoka nincs arra, hogy miért is kellene birkózniuk egymással, de történetmesélés terén itt abszolút nem voltak a topon. Ezt kompenzálja a sikeres titoktartás (ami Lesnar esetében is elég jól működött), valamint az a tény, hogy Cena és Undertaker találkozása kb. minden lehetséges formában mágia lesz. (Még akkor is, ha netán Badass Taker jön, akit én személy szerint soha nem szerettem.) Ez pl. a felemás előzmények ellenére is egy olyan dolog, amiért megéri bekapcsolni az adást, hogy lássuk a fejleményeket.

* * *



Összességében elmondható a cardról, hogy nincs rajta olyan meccs, amitől az ember egyértelműen azt várhatná, hogy rossz lesz - az ellenkezőjét már annál inkább. Szédületes mennyiségű tehetség van a cardon, akiknek a beáramlása gyakorlatilag folyamatos. Tucatnyi olyan birkózó szerepel, akik négy évvel ezelőtt, a korszakváltást jelképező 30-as WrestleManián még nem voltak a fő roster tagjai (vagy egyáltalán a cég alkalmazottai), és a be nem jelentett Undertaker-Cenát leszámítva a vegyes páros mérkőzés az egyetlen, aminek egyik résztvevője sem ment keresztül a WWE átalakított farmrendszerén (NXT, PC, bár technikailag ez sem igaz, mert Ronda Rousey is a Performance Centerben próbálja magára szedni a tudást). Ez egészen döbbenetes átalakulás, és bár még messze nem sikerült megfelelően bejáratni mindenkit, nyers képességek és potenciál terén hatalmas minőségbeli javulás az öt évvel ezelőtti állapotokhoz képest.

A Halhatatlanok Színpada tehát az idei évben is sokat ígér, és nemsokára azt is megláthatjuk, hogy ebből mennyi teljesül. Ahogy a bevezetőben is írtam, személy szerint bizsergető izgalommal tekintek a New Orleans-i szupergála elé, és arra biztatnék mindenkit, hogy legalább arra a pár órára, amíg megtekinti az adást, próbálja meg félretenni az összes szőrszálhasogató előítéletet, amit az internet beléplántált, és idézze fel magában, milyen rajongónak lenni, és szeretni azt, amiért rajongunk. Én is emiatt dolgozom a HCW büszke munkatársaként, és emiatt ülök most itt rajongóként.

Jó szórakozást a 34. WrestleManiához!          

Nincsenek megjegyzések

Üzemeltető: Blogger.