Header Ads

101 meccs, amit látnod kell! - Rock vs. Austin

Ezúttal minden idők egyik leghíresebb meccstrilógiájából választottunk egy küzdelmet, amit az Attitude-éra két legnagyobb sztárja, The Rock és Stone Cold Steve Austin vívtak egymással. Ez a párosítás háromszor is méltónak találtatott arra, hogy top mérkőzés legyen egy WrestleManián, két alkalommal pedig a hivatalos főmeccs is az övék volt. Mind Rockban, mind Austinban volt valami lenyűgöző, ami fokozottan előbújt belőlük, valahányszor csak egymással néztek szembe. Csekkoljátok hát be magatokat a Smackdown Hotelbe, és nyissatok ki egy jéghideg doboz s*ggszétrúgást, mert időgépünk máris útra kész!


THE ROCK VS. STONE COLD STEVE AUSTIN
- VILÁGBAJNOKI CÍMMÉRKŐZÉS


A pankráció különös világában a legvalószerűtlenebb párosításról is ki lehetne deríteni, hogy még valamikor '68-ban, Szibériában is játszottak valami elfeledett Barnamedve Brawl-t. Így természetesen The Rock és Stone Cold Steve Austin is vívtak további meccseket egymással, ám a Trilógia minősítés ettől függetlenül megilleti őket három WrestleMania-meccsükért, amelyek közül ma az elsőt vesszük górcső alá.

Már eddig is többször esett szó a híres-hírhedt Attitude-éráról, ám sorozatunk kezdete óta ez az első alkalom, hogy a rivaldafény ténylegesen a korszak két legnagyobb sztárjára vetül. No már most, ne feledjük, hogy az Attitude vad stílusa a lázadó érzelmekre és közhangulatra épült (ezt úgy is nevezik, hogy a kilencvenes évek Amerikája), a lázadás pedig legtöbbször haragból születik és abból is táplálkozik. Ugyanez áll a két halhatatlan legendára is, akik a 15. WrestleMania idejére már egyértelmű ütközőpályán voltak a másikkal.

A híres pankrátorfelmenőkkel bíró Rocky Maivia 1996-ban érkezett meg a WWE-be, mindössze 24 évesen. Egy kedves, szerény, jó fej srác volt, aki gyorsan sikereket ért el, alig három hónappal debütálása után már meg is nyerte az interkontinentális bajnoki címet. Csupán egy baj volt vele, a rajongók GYŰLÖLTÉK őt. A "Dögölj meg, Rocky!" és a "Rocky ciki!" volt a kor két slágere. Hogy miért? Azért, mert egy ilyen emberre, egy ilyen karakterre többé már senki sem volt kíváncsi. Ez lejárt lemez volt. A közönség olyanokban találta meg a kedvencet, akik pengés, agresszív, vad karakterek voltak, és nem pacsikat osztogattak, hanem a középső ujjukat mutogatták az ellenfelüknek. The Rock az afelett érzett haragból született meg, hogy hülyére dolgozta magát az emberek szórakoztatásáért, ők mégsem adták meg neki a tiszteletet érte. "Menjetek ti a fenébe!" - válaszolta erre. Ekkor kezdett el egyes szám, harmadik személyben hivatkozni magára. És ahogy teltek a hónapok, különös dolog történt. Rock frappáns szófordulatokkal, kreatívan és szellemesen sértegetett mindenkit - még a rajongókat is. Ők pedig elkezdték IMÁDNI érte. Megtalálta a hangját.

Ám az már annál rögösebb út volt, amíg végképp egymásra találtak a közönséggel, és ezen az ügyön maga Rocky sem segített sokat. Először beállt a magukat elnyomottnak érző fekete "gerillaharcosok", a Nation of Domination soraiba, aztán mikor szembefordult velük, hiába lett egy rövid időre az igazi People's Champ - az Emberek Bajnoka (korábban is használta már ezt a nevet, bár akkor még cinikus felhanggal), menetrendszerűen jött a következő pálfordulás, ezúttal a gonosz nagyfőnök, Vince McMahon oldalára, méghozzá egy emlékezetes Survivor Series gála végén, ahová még közönségkedvencként érkezett meg, hogy aztán a világbajnoki címért vívott versenysorozat döntőjében megmérkőzzön a McMahon-féle Corporation (a Cég) csapatot erősítő Mankinddal. Azonban a küzdelem során McMahon-ék a jó öreg Foley mester ellen fordultak, így mire a PPV véget ért, immár Mankind volt az elárult közönségkedvenc - Rock pedig a WWE bajnok, habár többé már nem az Emberek Bajnoka, hanem a Cég Bajnoka.

Nagy riválisa, Stone Cold Steve Austin (akivel már 1997-ben is meccseltek, igaz, akkor még az interkontinentális övért) szintén keserű és haragos férfiúként indult világhódító útjára. Amikor már-már befutott volna a WCW-ban, rendre megtagadták tőle a kitörési esélyeket, aztán Eric Bischoff az üzenetrögzítőjén keresztül tudatta vele, hogy kirúgták, miközben éppen sérülésből lábadozott otthon. Ez a fájdalmas tapasztalat fűtötte őt rövid ECW-s időszakában, ami ugyan felhívta rá a WWE figyelmét, ám amikor Vince-ék végre leigazolták, ismét egy reménytelen szerepben találta magát, mint "Ringmaster" Steve Austin. Amikor megpróbálta felhívni a figyelmet hidegvérű, "semmi cécó" mentalitására, olyannyira "komolyan" vették őt, hogy olyan neveket javasoltak neki, mint Ice Dagger (Jeges Tőr), Rettegett Iván vagy éppen Fang McFrost. A Stone Cold nevet végül második felesége adta neki, amikor egyszer azt találta mondani, hogy: "Idd meg a teádat, mielőtt kőhideg nem lesz." Ám még ezek után is számtalanszor panaszkodhatott amiatt, hogy a WWE műsorszerkesztői egyszerűen kivágták az adásból legpengésebb, vagy éppen legviccesebb mondatait, mintegy kiherélve őt ezzel. Azonban az 1996-os Ring Királya sorozattól kezdve (melyet természetesen ő nyert meg, azok után, hogy a döntőben csaknem elpusztította "Kígyós" Jake Robertset) már senki sem állhatott az útjába: megszületett az Austin 3:16, amikor is János 3:16-os evangéliumára célozva kijelentette, hogy: "Az Austin 3:16 annyit tesz; épp szétrúgtam a seggedet!". Mert Stone Cold azt mondta!


Austin a WrestleMania 13-on vált a közönség egyértelmű kedvencévé, egy Bret Hart elleni mérkőzésen, ami ugyanúgy kettős pálfordulást eredményezett, mint a fentebb már említett Rock kontra Mankind meccs. Azonban egy borzalmas eset csaknem kettétörte a felemelkedőben lévő sztár pályafutását: az 1997-es Summerslamen Owen Hart a fejére ejtette őt egy Tombstone Piledriver közben. Austin súlyos nyaksérülést szenvedett, amivel éveken át bajlódott. Ez azonban nem akadályozta meg őt abban, hogy a folytatásban heti rendszerességgel kifektesse főnökét, Vince McMahon-t egy-egy jól időzített Stunnerrel, és a WrestleMania 14-en a WWE világbajnoki címét is megszerezze (először életében) a szintén gerincsérüléssel küzdő, és a meccset követően évekre visszavonuló Shawn Michaelstől.

Austin kontra McMahon... egy legendás viszály, ami külön fejezetet érdemel a pankráció történelemkönyvében, és túl nagy sztori ahhoz, hogy minden lényeges pontjára kitérjünk egy ilyen cikkben. Mindazonáltal tény, hogy a realizmus kifejezés teljesen új értelmet nyert a pankrációban: a rajzfilmekbe, képregényekbe illő hősök után felbukkant egy bárdolatlan, sört vedelő, lépten-nyomon káromkodó kurafi, akinek az érzéseivel milliók azonosultak. Szinte mindenki, aki érezte már úgy életében, hogy a főnöke igazságtalanul bánik vele, és szívesen bepancsolna neki egyet cserébe. Stone Cold mindezt megtette, Austin és McMahon évekig tartó kötélhúzása maga volt a megtestesült társadalmi osztályharc - egy ring kellős közepén! A hatóságellenesség korában ráadásul Austin mindazon fiatalok példaképe lett, akik megvetették azokat, akik parancsolgatni akartak nekik. Ki ne szeretett volna olyan menő dolgokat művelni, mint például bedöngetni az arénába egy kamionnal, és elárasztani sörrel a McMahon-Rock féle bandát? Vagy megtölteni cemettel Vince Chevrolet Corvette kabrióját? Vagy elszórakozni egy játékpisztollyal, aminek az lett a vége, hogy a milliárdos cégvezető szó szerint összepisilte magát a ringben?


1999 elején, miközben The Rock brutálisabbnál brutálisabb meccseket vívott Mankinddal a világbajnoki címért, Austin magától értetődően vissza szeretett volna kerülni a lehetséges kihívók közé. Erre minden esélye meg is volt a szokásos 30 emberes Royal Rumble-ben (amit az elmúlt két esztendőben egyaránt ő nyert meg), azonban abból a Corporation csalásának köszönhetően nem ő, hanem Vince McMahon került ki győztesen. Igen, jól olvastátok, Vince McMahon MEGNYERTE a Royal Rumble-t. Azonban mivel nem akart élni a lehetőséggel The Rock ellen, az akkoriban commissionerként (ez amolyan felügyelőbiztost jelent) dolgozó Shawn Michaels kiírta őt egy ketrecmeccsre Austin ellen, hogy eldőljön, ki lesz a világbajnoki kihívó a WrestleManián. Bár Stone Cold dominálta a küzdelmet, még így is veszíthetett volna, hála az ekkor debütáló Paul Wightnak, akit ma Big Show néven ismerünk. Wight a ring alól tört be a küzdőtérre, és McMahon oldalára állva kilapította Austint, ám amikor ismételten hozzávágta őt a ketrec rácsaihoz, az alkalmatosság kidőlt, és így a "szökési" szabálynak megfelelően Stone Cold lett a győztes - és az első számú kihívó.

Még egy sarkalatos kérdés maradt hátra: a speciális bíró esete. A Corporation azt szerette volna, ha Big Show lesz a sporttárs, vele szemben viszont Mankind "helyezkedett". Ők ketten meccset is vívtak a lehetőségért a WrestleManián, amit diszkvalifikáció következében Foley nyert meg, viszont a vesztes Show olyan brutálisan elverte őt, hogy nem vállalhatta a bírói szerepet. Ekkor Vince kitalálta, hogy akkor majd ő lesz a bíró, ez viszont Shawn Michaelsnek nem tetszett, aki kijelentette, hogy csak a commissionernek - mármint neki - van joga bírókat kijelölni a Maniára, és kirámolta a ringből McMahont, hogy helyet adjon egy tényleges bírónak.

WWE WrestleMania 15
1999. március 28.
Philadelphia, Pennsylvania, USA
Kommentátorok: Jim Ross és Jerry "The King" Lawler



Austin tehát visszanyerte azt, amit jog szerint magáénak érzett, azonban a csatája Vince-szel még távolról sem ért véget. The Rock céges hadjárata viszont nemsokára igen: a Brahma Bull hátat fordított főnökeinek, és amikor Stone Coldnak végre félre kellett állnia, hogy megműttesse a nyakát, ő vette át a helyét, mint a biznisz első számú, legnépszerűbb megasztárja, akinél jobban senki sem "elektrizálta" a tömeget. Aztán később újból összefutottak ők ketten, és további WrestleManiákat hódítottak meg. De az már egy másik történet.

* * *

Sorozatunk következő részében messzebbre megyünk majd vissza az időben, mint eddig bármikor; első ízben látogatjuk meg a nyolcvanas éveket - és azt a küzdelmet, amit sokáig az addigi legjobb WrestleMania-meccsnek neveztek! Tartsatok velünk akkor is!

Nincsenek megjegyzések

Üzemeltető: Blogger.