Header Ads

101 meccs, amit látnod kell! - Karácsonyi ajándék

Adódnak pillanatok, amikor úgy történik valami emlékezetes, hogy az ember nem is számít rá. Ez a pankráció világában sincs másképp. Egy unalmas decemberi napon, egy többé-kevésbé szürke 2006-os PPV még szürkébbnek tűnő csapatbajnoki meccse váratlan fordulatot vett. Váratlan és látványos fordulatot. Tele nagy ugrásokkal, nagy esésekkel, és egy alaposan átszerkesztett arcberendezéssel. "Random" létrás mérkőzés? Igen. "Random" jelölt az év meccse címre? Igen! Hosszú távú sztárcsinálás? Sajnos nem. De hogy miért nem...? Tartsatok velünk, és megpróbálunk választ adni a kérdésre. Tehetséges tag teamek, tériszonyos veteránok és a Hardy-fivérek: egy létrás meccs, amiről szó sem volt, és amit sokan - méltatlanul - el is felejtettek. Mostanáig!

PAUL LONDON/BRIAN KENDRICK VS. HARDY BOYZ VS. WILLIAM REGAL/DAVE TAYLOR VS. MNM
- TAG TEAM BAJNOKI LÉTRÁS MECCS



Az éppenséggel nem mondható el, hogy mai műremekünk mögött jelentőségteljes sztori állna, vagy valami fontos pankrációtörténelmi eseményhez kapcsolódna. Viszont ha nagyon szőrszálhasogatóak akarunk lenni, igenis történt valami a háttérben (és az előtérben), ami nélkül ez a meccs talán nem valósult volna meg.

Kevés PPV váltott ki negatívabb visszhangot a WWE történetében, mint a két héttel korábban megrendezésre kerülő "December to Dismember". Ebben az időszakban csak a négy nagy gálán (Royal Rumble, WrestleMania, Summerslam, Survivor Series) szerepeltek együtt valamennyi műsor pankrátorai, a többit elosztották a RAW és a Smackdown között - a December to Dismember pedig a 2006 nyarán "újraélesztett" ECW-nak szólt, ami gyakorlatilag 3. számú adásként működött. Ámde a júniusi One Night Stand 2 (mely show az új szériát volt hívatott elindítani) és a decemberi D2D között nagyot fordult a világ. Az ECW-t névlegesen irányító Paul Heymannek lassan már a kérdései is szűrésre kerültek, nemhogy az ötletei. Az a két tősgyökeres ECW-s pankrátor, akiben a WWE még bízott valamennyire - Rob Van Dam és Sabu - szépen eljátszotta ezt a bizalmat, amikor egy közúti ellenőrzés során egy kisebb patikára való fű és gyógyszer került elő az autójukból, és idővel mindketten egyre motiválatlanabbak lettek, maga az adás pedig egyre távolabb került az ECW betűk eredeti jelentésétől.

A December to Dismember volt a mélypont. Egy PPV gála, amire előzetesen mindössze KETTŐ meccset jelentettek be. A nyitányt és a főmeccset - egy tag team csatát és egy Elimination Chamber mérkőzést. Azok nézhetőnek is bizonyultak, még akkor is, ha adott esetben megkérdőjelezhető eredményekkel zárultak. Az adás középső részére - látszólag spontán - összecsapott meccsek színvonala viszont maga volt a katasztrófa, ráadásul a gála jó háromnegyed órával rövidebbre sikerült a szokásosnál. A kudarcból azonban nem azok vonták le a megfelelő következtetéseket, akiknek kellett volna, hanem a folyamatosan változtatásokért lobbizó Heyman távozott a szervezetből. Isten hozott mindenkit a pankrációs hatalmi harcok világában!

És hogy mi köze van mindennek egy létrás meccshez, amelyre két héttel később, egy Smackdown rendezésű PPV-n került sor?

Nos, annyi, hogy a December to Dismember katasztrofális visszhangjai nélkül a WWE-nek aligha jut eszébe megváltoztatni az eredeti felállást, ami egy kutyaközönséges tag team meccs lett volna, az akrobatikus stílusú fiatal bajnokok (London és Kendrick), valamint a bunyós, földharcot kedvelő angol veteránok (Regal és Taylor) között. Így viszont - számos szakíró és a személyes véleményem szerint is - bocsánatkérés gyanánt kaptunk plusz két csapatot és egy igen népszerű stipulációt. A bajnokok és kihívóik már a ringben álltak, amikor megjelent a Smackdown igazgatója, Theodore Long, aki a közelgő karácsony szellemében létrákat rendelt a ring mellé, majd szólította az elmúlt két évben igen sikeres MNM-et - és a létrás meccsek egyik legrégebbi atyamestereit, a Hardy-fiúkat! Köszönjük!

Amint arról magatok is meggyőződhettek, ha megtekintitek a mérkőzés felvételét, a csapatok éltek a hirtelen támadt eséllyel, hogy bizonyítsanak. Jó, Regal és az eredetileg trénernek szerződtetett 49 éves veterán Taylor talán kevésbé örültek a dolognak. Pedig ők alapjáraton elég szadista formát hoztak, a régi iskola és az európai stílus elemeit mixelték, ami sokszor a szájak elkenésére épül - csak ne kellett volna magasra mászni. A Hardy-fiúk ellenben a lelkes újjáegyesülés korszakát élték, hiszen a népszerű Jeff három év távollét után ez év nyarán tért vissza a WWE-be, és egyből a dolgok sűrűjébe csöppent. Papíron ők is voltak az esélyesek, bár ehhez a szintén hosszabb idő után összeálló MNM-nek is volt egy-két szava. Joey Mercury, Johnny Nitro (a későbbi John Morrison) és Melina triója akkor bomlott fel, amikor Nitrót (és a kiváló spárgájáról ismert Melinát) a RAW-ra draftolták, miközben Mercury maradt a Smackdownon (utolsó heteikben már különben sem jöttek ki jól egymással). Azonban a Hardy-fivérek kihívása méltónak bizonyult arra, hogy egy-egy alkalommal felmutassanak valamit a közös régiből, és ugyanez igaz erre a meccsre is. Csapatuk előtt már nem állt nagy jövő; Mercury csatát veszített a démonaival szemben, és a WWE szerződést bontott vele (később, immár "megtisztulva" felbukkant még CM Punk Straight Edge Társadalmában egy rövid időre), Nitro átvedlett "Szexi Sámán" Morrisonná és ECW bajnok lett, míg Melina a női divízióban vitézkedhetett tovább.

A sztárcsinálás lehetősége elsősorban a regnáló bajnokokra vonatkozott. Paul London és Brian Kendrick egyaránt megjárták a legendás Shawn Michaels pankrátoriskoláját Texasban, és más műhelyekben is igyekeztek képezni magukat (Kendrick például az itt ellenfelének számító William Regaltől is tanult). London a Ring of Honor üdvöskéje volt, mielőtt a WWE-be került, ahol a közönség rendre "Please don't die!" (ne halj meg) kántálással jutalmazta vakmerő stílusát. Ő már egy másik partnerrel, Billy Kidmannel az oldalán is nyert tag team bajnoki címet, egyéniben pedig a cirkálósúlyú övig jutott. Társa szintén megjárta az ROH-et, valamint számos más független szervezetet, a WWE-ben azonban nem igazán tudta megvetni a lábát (hol felbukkant, hol eltűnt). Párosuk 2006 májusában szerezte meg a csapatbajnoki öveket az MNM-től, és az ezt követő hónapokban senki sem állhatott az útjukba, ráadásul rendre jó meccseken győzték le ellenfeleiket, köztük azt a párost is, amiben a későbbi Damien Sandow birkózott, még Idol Stevens név alatt. Egy dolog azonban még hiányzott a jó meccsek sorából: a NAGY meccs.

Amikor már a legkevésbé számítunk rá, a pankrációszervezetek néha könyékig nyúlnak a bűvészkalapba, és előhúzzák belőle a nyulat. Hasonló történt 2008 végén, amikor számos elhibázott kísérlet után Jeff Hardy végre megszerezte a hőn áhított világbajnoki címet, pedig már alig bízott benne valaki, hogy ez be fog következni. Ezúttal "csak" egy agresszív jelöltet kaptunk az év meccse titulusra!

WWE Armageddon 2006
2006. december 17.
Richmond, Virginia, USA
Kommentátorok: Michael Cole és John "Bradshaw" Layfield




Ha már karácsonyi ajándékokról beszéltünk: Joey Mercury húsz öltést kapott a horrorisztikusnak tűnő sérülés után. Egyértelmű, hogy nem várhatták meg a mérkőzés végét, nyomban a sürgősségi osztályra kellett vinniük őt. Végül "olcsón" megúszta egy törött orral. Csapattársának, Nitrónak a torkát érintette a létra, mert ő éppen felfelé nézett - saját bevallása szerint csak az mentette meg a sérüléstől, hogy Mercuryt kapta el először. Matt Hardy utóbb így emlékezett az esetre: "Felüvöltött, hogy vérzik, és onnantól kezdve úgy ömlött belőle, mint amikor az ember megnyitja a csapot a mosogató felett. Rémisztő látvány volt."

Amire viszont én emlékszem, az JBL kijelentése a meccs után, amikor azt mondta, hogy "They are IT!", vagyis London és Kendrick befutottak. Bradshaw ezúttal tévedett. Miután kétségkívül hosszú bajnoki uralmuk véget ért, előbb London, aztán Kendrick is eltűnt a süllyesztőben. Talán túl kicsik voltak. Talán nem tartották őket elég karizmatikusnak. Talán Vince McMahon berágott Londonra, mert vigyorogni merészelt, mielőtt őt autóstól felrobbantotta valaki. Azt sem szabad elfelejteni, hogy mielőtt CM Punk befutott volna, a Kendrickékhez hasonló hátterű birkózóknak sokkal nehezebb dolga volt, ha be akartak törni a WWE mélyvizeibe. Mindenesetre tény, hogy csapatuk felbomlását követően London esélyt sem kapott arra, hogy magasabb szintre lépjen (némi semmittevés után ki is rúgták), és Kendrick is csak egyszer, a 2008-as Unforgiven gálán, amikor egy ötemberes meccsben küzdött a WWE bajnoki éremért. Utána már a testőreként debütáló Ezekiel Jacksonra is nagyobb figyelmet fordítottak, mint rá.

Tanulság: ebben a bizniszben nagyon sok objektív és még annál is több szubjektív szemponton múlik a siker. És bizony van, hogy néha a "sztárcsináló" meccs is kevés. London és Kendrick 331 napig voltak tag team bajnokok. Mindhiába.



* * *

Legközelebb egy legendás meccstrilógia egyik állomásába fogunk belekóstolni, amit tényleg minden rajongónak látnia kell! Naná, hiszen ez egyike lesz azon két párosításnak, amely azt is megérte, hogy három alkalommal is leszervezzék egy WrestleManiára!

Nincsenek megjegyzések

Üzemeltető: Blogger.