Header Ads

A Doktor Diagnózisa - Mae Young Classic

A fő roster furcsaságai mellett a WWE egy meglepően letisztult és színvonalas tornával emlékeztetett minket arra, hogy amúgy kiválóan értenek a profi birkózáshoz. Ez volt a 32 női birkózót felvonultató Mae Young Classic, az alábbiakban pedig a Doktor MEGAÖSSZEFOGLALÓNAK is beillő értékelését olvashatjátok az úttörő jelentőségű kezdeményezésről.



A Cruiserweight Classic és a UK Championship Tournament után a női versenysorozat már a harmadik egyenes kieséses torna volt bő egy éven belül, ahol a WWE megcsinálta azt, hogy a nagyközönség (vagy épp e sorok írója) számára ismeretlen versenyzőknél alig 2-3 meccs leforgása alatt elérte, hogy a nézők törődjenek velük és a meccseikkel. Pedig az efféle tornáknak általában ez az egyik buktatója. Az egyes mérkőzések mögött nem áll erős sztori, személyes viszály, ami normál esetben leginkább eladja a műfajt. A közönség érzelmi befektetése nélkül pedig a heat hiánya könnyen ahhoz vezethet, hogy úgy érezzük magunkat, mintha Dél-Korea-Togo meccseket néznénk egy focivébén. Ez még fokozottabban igaz akkor, ha a mezőny java része ismeretlen, de a tornák még ismert arcok részvételével is könnyen unalomba fulladhatnak. Ezért is van az, hogy bár az egyenes kieséses torna a leginkább sportra hajazó megoldás, amivel a műfaj élhet, csak ritkán és többnyire kényszerhelyzetben próbálkoznak vele (pl. egy bajnok hirtelen sérülésénél), az ugyanilyen szisztémára épülő King of the Ring pedig azonnal elveszítette a jelentőségét, amint már nem az öt nagy PPV egyike volt, hanem csak úgy elveszett a naptárban.

Akkor miért működhet mégis a CWC, a UK és a Mae Young? A válasz egyrészt a körülményekben, másrészt a bookingban keresendő. A tornák mezőnye jelentős részben olyan indy-veteránokból áll, akiknek az élete álma teljesült azzal, hogy eljutottak a WWE égisze alá, valamint olyan fiatalokból és újoncokból, akik alig várják, hogy megmutathassák magukat. Ez ahhoz vezet, hogy végeredményben mindenki motivált, és kiválóan el tudják adni, mennyit jelentene nekik a végső győzelem, vagy éppen bármelyik siker, ami egy lépéssel közelebb viszi őket ahhoz. És egy ilyen torna esetében ez a kulcs, mert azt eredményezi, hogy hirtelen minden egyes meccs fontossá válik. Amikor 32 ember láttatja azt egyszerre, hogy az álmaiért küzd, mindezt egyenes kieséses "hirtelen halál" rendszerben, azonnal felüti a fejét a nehezen lefordítható "sense of urgency" érzés, ami mindig pozitív légkört teremt a ring körül.

   
 A másik sarkalatos pont a tűéles logikával kivitelezett booking, ami teljes egészében a klasszikus profi birkózást idézi. A szakemberek pontosan tudják, hogy szappanopera-sztorik kikerekítésére itt nincs lehetőség. Ehelyett a műfaj legalapvetőbb és egyben legidőtállóbb fogásaihoz nyúlnak, hogy eladják a résztvevőket. Ebben az egyik legfontosabb dolog az establishment, magyarul megállapítjuk és tudatosítjuk azokat a dolgokat, amiknek egy adott karakter vagy meccs esetében jelentősége van. Másrészt: a tornát egy nagy egészként kell kezelni. Lennie kell egy arra vonatkozó tervnek, hogy hová akarunk eljutni és hogyan. Amint ez megvan, MINDENT ennek kell alárendelni, akár azon az áron is, hogy kiváló birkózók esnek ki mindjárt az elején. Ez azért van, mert ha a kirakós egyik darabkája kiesik vagy kicserélik, már teljesen mást építenénk, mint ami a célunk. Harmadrészt: ezt az egészet a ringben kell megvalósítani, és csak az előre felvett kisvideók, valamint a kommentár nyújthat benne segítséget.

Mit láttunk tehát establishment terén? Azt, hogy a UK tornához hasonlóan itt is azonnal lefektették, hogy ki a top face és ki a top heel. Ott Tyler Bate és Pete Dunne voltak egymás azonnali ellenpólusai, itt pedig Kairi Sane és Shayna Baszler. Igaz, a torna rendkívül sportszerű jellegéből adódóan Baszler inkább csak de facto heel volt, helytállóbb lehet azt mondani, hogy Kairi volt a protagonista, ő pedig az antagonista. Mindketten egy könnyen érthető utazáson vettek részt a döntőig. Rendkívül fontos továbbá, hogy nem csupán a karakterek esetében nyúltak a tudatosítás eszközeihez, hanem a manővereknél is, és erőteljesen védték a finishereket. Az egész torna során mindössze két alkalmat számoltam össze, amikor valaki kirúgott az ellenfele befejező mozdulatából, és abból az egyik egy setup volt, a másikat pedig félperces selling előzte meg. Ez nagyon oldschool, de kiválóan működött, és sokat segített abban, hogy bejárassa a birkózókat, és adjon még valamit a közönségnek, amit egyértelműen a személyükhöz tudnak kötni. Végül, de nem utolsósorban: gondoskodtak róla, hogy minden, ami történik, elő legyen készítve. Erre rövidesen példákat is hozok.

Még pár szó a kommentátorokról: Jim Ross és Lita ugyan sok kritikát kaptak az interneten, és kétségtelen, hogy párosuk nem volt olyan tökéletes megoldás ehhez a mezőnyhöz, mint mondjuk Mauro Ranallo és Daniel Bryan a CWC-hez, de én félig-meddig belülről (elvégre magam is kommentátor volnék, vagy mifene) másképpen látom a szerepüket. Lehet, hogy a jó öreg JR már összekeveri a mozdulatneveket, a szereplőket akkor látta először, és beszédtempóban nem képes lekövetni a modern birkózást, de ő elsősorban azért volt ott, hogy a jelenlétével és a legendás hangjával rangot adjon az eseménynek. A mellette ülő Lita sosem a kiváló hangjáról volt híres, de miután belejött (tapasztalatból mondom, lehet akármilyen jó beszélőkéd, profi birkózást kommentálni elképesztően nehéz meló, a szerk.), teljesen fogyasztható lett, az ő szerepe az volt, hogy a lelkesedést és a női birkózókat képviselje a mikrofon mögött. Egy dolog biztos: nem felkészületlenül ültek be. Nem érkezett tőlük olyan információáradat, mint mondjuk Ranallótól vagy Nigeltől, de a fontos dolgokat ismétlődően kihangsúlyozták, ami szintén a tudatosítás eszköze.

Az első kör 
Le kell szögezni valamit: a nyitó fordulóban a birkózás olyan volt, amilyen. Mind a négy epizódban akadt legalább egy pocsék meccs. Ez nem is csoda, ha megnézzük, milyen rutintalan emberek léptek ringbe, például az a Xia Li, aki konkrétan élete első mérkőzését vívta a tornán. Ugyanakkor az adásokat még így is profin összerakták, hogy egyik rész után se legyen rossz szájízünk. Mindenhol akadt egy-egy ismerős név vagy attrakció a cardon, a főmérkőzések pedig egytől-egyig kiválóak voltak. Abbey Laith és Jazzy Gabert; Mia Yim (az ex-TNA-s Jade) és Sarah Logan; Piper Niven és Santana Garrett; valamint Kairi Sane és Tessa Blanchard egyaránt kitettek magukért.

Az első epizód slágere számomra egyértelműen Jazzy, azaz Alpha Female volt, hiszen 2013-ban volt szerencsém találkozni vele, amikor Szegeden birkózott a HCW színeiben. Sosem felejtem el, hogy milyen libabőrözős légkör telepedett a viszonylag laikus közönségre, amikor bevonult a Mátrix főcímzenéjére. Azóta külföldön is többször megmérkőztek a magyar női birkózás üdvöskéjével, Audrey Bride-dal, tehát ha valakiről el lehetett mondani, hogy előzetes befektetésem volt benne, az ő. A Dávid-Góliát meccs, amit vívott, remek is volt, ám végül alulmaradt a korábbi balettáncos NXT-s Abbey-val szemben, akiről gyorsan lefektették, hogy egyrészt underdog vonalat fog vinni a sorozatban, másrészt az Aligator Roll tuskombináció birtokosaként egyfajta Mae Young örökösként jelenik meg. A zenéjének pedig volt egy szakasza, amiről folyton a Nightwish "She Is My Sin" c. száma jutott eszembe... Felbukkant továbbá a néhány éve még nagy névnek számító, ex-Straight Edge Societys Serena Deeb, akiről gyorsan kiderült, hogy sztoriját tekintve ennek a sorozatnak a Brian Kendrickje, valamint elkezdtük Baszler építését az attitűdjével és a halálos submission fogása bemutatásával.

A második epizód főmérkőzése (Yim vs. Logan) abból a szempontból volt érdekes, hogy talán túl kompetitív volt. Igen, ilyen is létezik. Agresszív és intenzív összecsapás, aminek pont a sorozat lényege látta kárát: annyira igyekeztek jó meccset vívni, hogy közben karakterszinten kevés derült ki róluk. Ezt kontrasztba lehet állítani a tizenhat éves veterán SHIMMER-es, Mercedes Martinez teljesítményével, akinek a szuperzöld kínai debütálóval, Xiával kellett birkóznia, és a végeredmény egy rettenet lett, de Mercedesről mégis átment minden, aminek kellett. Elég egy pillantást vetni rá, és látod, hogy ez nem egy
jó kislány, hanem vérbeli badass, aminek később jelentősége lesz. Továbbá azt is itt mondhattam először, hogy komolyan megakadt a szemem valamelyik résztvevőn. A húszéves ausztrál focistalány, Rhea Ripley (képünkön lent) volt az. Látszik rajta, hogy ő is nagyon zöldfülű, de már most vannak benne olyan dolgok, amiket nem lehet tanítani. Van kisugárzása, előadóként, karaktermunkában hihetetlenül magabiztos, és az apró finomságokat is remekül műveli, elég pl. megnézni, hogyan megy tusra: elhiszi, amit csinál. Ha az in-ring tudása egyenletesen fejlődik, és motivált marad, Ripley-re érdemes lehet odafigyelni, én legalábbis egy olyan szikrát véltem felfedezni benne, amit a nála sokkal jobbakban sem.


A harmadik epizód főmeccse szintén érdekes volt, elvégre a másik ex-TNA-s Santana Garrett az összecsapás nagy részében támadólag tudott fellépni a testes skót hölgy, Piper Niven ellen (ha jól emlékszem, az itthon Viper néven futó birkózó neve annak idején még a HCW-nél is felmerült), ami önmagában nem volt rossz, legfeljebb picit karakteridegen, bár Santanát egyrészt Wonder Womanhez próbálták hasonlítani, másrészt amúgy is kiesett, szóval bocsánatos bűn. Láthattuk az indiai birkózónőt, Kavita Devit, akinek a meccsét tébolyult sokan nézték meg youtube-on, de az is kiderült, hogy bár vannak benne lehetőségek, egyelőre egy egész csimpizenekar veri a cintányért a fejében, hogy most ezt csináld, most azt csináld. Ennél sokkal sarkalatosabb, hogy bemutatkozott a torna két meghatározó birkózója, az NXT-ből már ismert Bianca Belair (akinek az ellenfele, Sage Beckett leginkább egy kisebb Nia Jaxre hajazott, és a felvezetése alapján többet vártam volna tőle) és a Progress ifjú bajnoknője, aki egyben a mezőny egyik legkarizmatikusabb tagja volt: az ausztrál Toni Storm (itt jegyzem meg, a helyszínen lévő ausztrál rajongók egészen különleges hangulatot teremtettek Storm és Ripley meccsein).

A negyedik epizódban aztán bemutatkozott az a hölgy, akire talán a legtöbben vártak: Kairi Sane, az NXT friss igazolása a japán Stardom szervezetből. Ahogy Baszlernek, neki is elkezdődött az azonnali felépítése, ami Shaynához hasonlóan pofonegyszerű dolgokra épült: a tudására és a karakterére. Kairit következetesen úgy bookolták a torna során, úgy választottak neki ellenfeleket, hogy minden meccsén megvillanthassa, mennyire jó (Blanchard is keményen igyekezett aládolgozni). Részben ez segített eladni őt, hogy folyamatosan a legjobb volt. A másik oldal pedig a karaktere, ami a mai bizniszben talán ellentmondásos, mert white meat babyface, de sokak számára pontosan ez teszi ellenállhatatlanná. Ha ránézünk Kairire, azt látjuk, hogy szupercuki és attrakciónak is alkalmas. Nekem nagyon tetszett az a kontraszt, hogy a ringen kívül ártatlan és játékos, odabent viszont halálos. Az elbow dropja pedig gyönyörű; nemigen láttam még olyat, hogy normál alapállásból elrugaszkodva valakinek a lába magasabban legyen ennél a manővernél, mint a teste és a feje. Sane debütálása mellett még az olyanok is eltörpültek, mint a korábbi tengerészgyalogos hölgy, Lacey Evans, vagy a suplexek királynője, Nicole Savoy, aki térdsérülés miatt egy fia suplexet nem tudott beadni. Ugyanakkor Johnny Gargano felesége, Candice LeRae személyében megkaptuk a torna egyik közönségkedvencét. Ugye az megvan, hogy ezek annak idején meccset vívtak azért, hogy Gargano elveheti-e, vagy sem?

Nyolcaddöntők
"Business is about to pick up!" - mondaná JR, és így is volt, a legjobb tizenhat között az in-ring munka színvonala azonnal megugrott, olyannyira, hogy a nyolcaddöntők első köre (az 5. epizód) az egész torna egyik legjobb adása volt. A Mae Young örökös Abbey Laith ismét továbbküzdötte magát (annyira nem bántam, bár egyelőre az extrát sem látom a lányban), ismét egy nálánál erősebb ellenfelet legyűrve, aki nem volt más, mint Paul Ellering lánya, Rachel Evers. Az Ellering-kislány egyébként bivalyerős, és komoly potenciál van benne, viszont egyelőre rengeteget hibázik (ez főleg az első meccsén volt észrevehető, itt nem annyira, ez élvezetes birkózás volt). Jelenlegi párja, Kassius Ohno, aki mellesleg kiváló tréner, nyilván azon lesz, hogy ezeket kiküszöböljék. A t-bone superplex pedig akkor is gyönyörű volt tőle, ha végül kiesett. Ezután Serena Deeb nagy visszatérős sztorija is megakadt Piper Niven ellen, aki itt végre megvillanthatta a méretéből adódó dominanciát (logikus választás volt őt tenni ebbe a pozícióba). A torna két legrutinosabb versenyzője, Mercedes Martinez és a mexikói luchadora, Princesa Sugehit (aki mellesleg nem sokkal később elveszítette otthon a maszkját) helyenként ütötték egymást stílus tekintetében, ugyanakkor a mérkőzés rendkívül fontos volt abból a szempontból, hogy elkezdtük elültetni a badass Mercedes vállproblémáinak magvait, hiszen ő annak idején két évet kihagyott sérülés miatt.

Kairi Sane újabb kiváló meccsén pedig ezúttal az ellenfelén is megakadt a tekintetem, második ízben a torna során. Az NXT-s újonc, Bianca Belair, aki alig egy éve pallérozódik a Performance Centerben, minden előzetes birkózótapasztalat nélkül, elképesztően ígéretesnek mutatja magát. Nem hiába volt atléta, a tapasztalatlanságából fakadó hibákat leszámítva játszi könnyedséggel mozog a ringben, és úgy tűnik, mintha a műfaj atlétikai része máris a kisujjában lenne. Kisugárzása is van, ami pedig abszolút egyedivé teszi őt, az a bokáig érő hajfonat, amit fegyverként vet be a meccsein. Ráadásul ez nála nem is afféle bolondos gimmick, mint mondjuk a Kobra, hanem eladják róla, hogy az arzenáljának a része. Nem is túl nehéz, mert csattan, mint egy ostor. Bianca is azok közé tartozik, akikre érdemes lehet odafigyelni a jövőben. 

A legjobb tizenhat második fele már kevésbé mondható emlékezetesnek. Mia Yim ellenében egy kompetitívebb meccsen építettük tovább Shayna Baszler attitűdjét és a halálos rear naked choke-ot; Candice alaposan megszenvedett azzal, hogy összehozzon egy valamirevaló meccset a messze nem százszázalékos Nicole Savoy-jal; elhintettük, hogy Toni Stormmal komolyan számolni kell, a fura testalkatú (deréktől lefelé normális, attól felfelé szupervékony) veterán Dakota Kai, aki a torna nagy részében szintén white meat babyface-ként funkcionált, pedig kiejtette a zöldfülű Rhea Ripley-t, amit kicsit sajnáltam, mert kíváncsi lettem volna, hogy mit tud hozni az ausztrál kislány a remek Kairi ellen, de figyelembe véve, hogy Kairit igyekeztek a lehető legjobb meccsekbe bookolni a döntő felé vezető útján, a sokkal rutinosabb Dakota jobb választás volt erre.

Negyeddöntők
Itt végképp elkezdtek felpörögni az események, és ezzel egyidejűleg az egyes résztvevők számára kitalált stratégia is egyre letisztultabbá vált. Vegyük például az Abbey Laith-Mercedes Martinez meccset. Abbey utazása eddig arról szólt, hogy meg tudta lepni nálánál nagyobb és erősebb ellenfeleit, kétszer sikerült neki, de harmadszorra már nem kerülhette el a sorsát. Mercedest egyfelől építettük azzal, hogy neki összejött az Abbey ellen, ami az előző ellenfeleknek nem, továbbá tűzben tartottuk a "milyen állapotban lehet a válla" vonalat. Vagy ott van a Shayna Baszler-Candice LeRae. A szuper aranyos Candice az egyik legnagyobb kedvenc volt a Full Sail közönsége előtt, naná, hogy Baszler éppen ellene hozta az addigi legundorítóbb, legheelesebb formáját. Mrs Gargano tartotta magát a vakmerő stílusához, ami addig szerencsét hozott neki (suicide dive-ot ugrik, amit kontaktnál átvisz tornado DDT-be a rámpán, na EZT meddig gyakoroltátok otthon Johnnyval?), de a finisnél Shayna volt az, aki rátett még egy lapáttal az addigiakra, amikor ellenfele középső köteles neckbreakerét a levegőben megkontrázva vitte be a rear naked choke-ot, és ezúttal nem elégedett meg az azonnali feladással, hanem ájulásig szorongatta Candice-t, majd meg is alázta őt Gargano orra előtt. Ezzel ő abszolút felpörgette a karakterét az első csúcspontjára.

A másik ágon az addig nem sokat mutató Dakota Kai volt az, aki ritmust és stílust váltott Kairi Sane ellen, hogy megfeleljenek a sormintának. Sokkal agresszívebben és támadóbban lépett fel, amivel egyrészt ő is jobb színben tűnt fel (ironikus módon a vereségében sokkal inkább, mint a győzelmeiben), a japán lány különböző stílusú ellenfelekkel szemben vívott top meccsekből álló utazása pedig folytatódott. Toni Storm és Piper Niven eközben többperces chain-birkózással nyitották a saját meccsüket, ami rendkívül szórakoztató volt, és a folytatás is hasonlóan jóra sikeredett. Storm végül kirúgott a Niven egyik finishereként szolgáló Michinoku Driverből, ám amikor utóbbi bűntudatosan ki akarta őt lapítani egy Vader Bombbal, kontrázott, és megnyerte a mérkőzést. Bevallom, itt meglepődtem, mert arra számítottam, hogy az elődöntőben bejátsszuk a kis japán kontra nagydarab skót klasszikus sztoriját, de több okból sem probléma, hogy nem így alakult. Egyrészt Toni karizmatikusabb, mint Niven. Másrészt valószínűleg jobban illett abba a sormintába, hogy Kairi színvonalas és kompetitív meccsekkel készülhessen a döntőre. Harmadrészt itt már azt is nézni kellett, hogy kit lehet hitelesen eladni, mint jelöltet a döntőbe jutásra. Ha Baszler face pusztítóként érkezik, a testes Niven inkább lett volna az ellenpólusa, mint így, hogy a másik ágról egy heelre lehetett számítani. Így viszont maradt a kalapban Toni, aki színes egyéniségével hihetően ellensúlyozta volna a fókuszált és arrogáns Baszlert. Storm egyébként tetszik nekem. Még mindig nagyon fiatal - 21 éves - és a karaktere nem teljesen letisztult, de előadóként és stílusbirkózóként is tonnányi potenciál van benne, nem véletlen, hogy a Progress öve mellett azóta már a Stardomét is ő birtokolja.

Elődöntők
Most megint álljunk meg egy percre, mert ebben a körben nem azt tartom fontosnak kiemelni, hogy milyenek voltak a meccsek (noha mindkettő jó), hanem azt, hogy booking szempontból milyen kiváló helyzetbe kormányoztuk magunkat. Ezen a ponton minden résztvevőnek megvolt már a saját, jól kidomborított utazása a tornán, és az ágrajz egyrészt úgy alakult, hogy kvázi tökéletes párok alakultak ki az elődöntőre, másrészt a karakterek úgy voltak elosztva, hogy AKÁRMILYEN párosításban hiteles döntő kerekedett volna ki belőle. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy kiszámíthatatlan volt, mert érezni lehetett a fókuszt Kairin és Baszleren (meg az se mindegy, hogy ki állt szerződés alatt, meg ki nem), de ha csak papíron nézzük, és neadjisten nem ők ketten vívták volna a finálét...? Kairi vs. Mercedes, white meat babyface kontra badass. Működik, pipa. Mercedes vs. Toni, veterán badass kontra pimasz ifjonc. Működik, pipa. Baszler vs. Toni, arrogáns pusztító kontra színes entertainer. Működik, pipa. Itt azt kell látni, hogy nem egyszerűen nem bookolták magukat sarokba, hanem a helyzet úgy állt össze, hogy nem maradt rossz megoldás!

Az elődöntők párosításaival ugyanez volt a helyzet, és a karakterek összhangjára még rátett egy lapáttal az, amit még a cikk legelején írtam: a sport pszichológiájának előtérbe kerülése, az az érzés, hogy mindenki a végső győzelemre áhítozik, és itt már nagyon közel járnak hozzá. Kairi és Toni esetében az aranyos white meat babyface és a pimasz közönségkedvenc találkozása is remek kontraszt volt, és jó meccs kerekedett ki belőle (még akkor is, ha Kairi megvillantotta a Sasha-vénáját, és dive-nál úgy felnyalta a rámpát, hogy a rácsos minta a meccs végéig ott maradt az arcán), az igazi csemege, és a profi birkózás egyszerűségében rejlő szépség megnyilvánulása mégis a másik ágon került elő.

Ezen a ponton már lefektettük azt, hogy Shayna Baszler nem adja meg a tiszteletet az ellenfeleinek, MMA-badassként még viszonylag újonc birkózóként is átgyalogol rajtuk, és mellesleg tesz rájuk. A sorsolás viszont itt összehozta a mentorával (SHIMMER), a tizenhat éves veterán Mercedes Martinezzel, az egyetlen emberrel a sorozatban, akit Shayna tisztel. Ő az utolsó akadály előtte a döntő felé vezető úton. Ez tökéletes booking, mert abban a pillanatban, ahogy bejárattad egy karakter fő tulajdonságait, eljött az idő, hogy elkezdj játszani vele. Baszler maga a megtestesült tiszteletlenség és dominancia... de mi van akkor, ha hirtelen szembekerül olyasvalakivel, akit tisztel és akinek a birkózótudását nem tudja semlegesíteni a maga pusztító stílusával? És félreértés ne essék, itt nem próbáltuk beadni azt, hogy Baszler egyik pillanatról a másikra jobban birkózik mentoránál. Mercedes a meccs elején köröket birkózott Shayna köré. De ugye emlékszünk még, hogy mit fektettünk le Martinez kapcsán (két-három meccsen át) a tudásán kívül? A rossz vállát. Ami céltábla. És Baszler győz. Egyszerű és nagyszerű, ez a klasszikus profi birkózás, amikor a semmiből indulsz, és a végére összeáll minden.

A Döntő
Az elődöntőben tehát győzött a papírforma, és a kezdettől fogva épített ellenpólusok: Kairi és Shayna mehettek Las Vegasba, az élőben közvetített döntőre. Kezdetben picit tartottam attól, hogy kiemelik őket a biztosan receptív Full Sailből, és most sem vagyok száz százalékig biztos abban, hogy ez feltétlenül jó ötlet volt, de szerencsére nem sült el rosszul, úgy-ahogy sikerült belevinniük a közönséget. A mérkőzés maga nem volt a torna legjobbja, de karakterszinten vitathatlanul azok voltak ott, akiknek lenniük kellett.

Baszler legnagyobb hiányossága, amivel számos egykori MMA-harcos vagy sportoló küzd, az elődöntőben és itt mutatkozott meg a leginkább. Láthatóan akkor érzi jól magát, ha támadólag léphet fel, abban máris színvonalasan dolgozik, viszont selling terén még bőven van mit tanulnia. Amikor azt kell eladnia, hogy hátrányban van, vagy fájdalmai vannak, kissé elveszettnek tűnik a ringben. Kairin ellenben tökéletesen látszik, hogy készen van, és nem véletlenül sorolják őt a szakírók a legjobb női birkózók vagy prospektusok közé. 

A meccs ismét felvillantotta azt a gyönyörű egyszerűséget, amiről már az elődöntő kapcsán is beszéltem. Négy meccsen át építették azt, hogy a top heelnek van egy halálos submissionje - a rear naked choke -, amivel ha elkap, azonnali feladás a vége. És a halálos submissiont csak a döntőben töri meg az a top babyface, akiről négy meccsen át építették, hogy ő a legjobb. De nem csak úgy megtöri, mert ő valami szuperhős, és kész. Hanem a mérkőzés kontextusán belül ELŐKÉSZÍTETTÉK azt a pillanatot az interceptor spearrel, és Baszler bordasérülésével. Magyarul Kairi úgy tudott kijönni a halálos submissionből, hogy az eleve nem volt százszázalékos erejű, és sérülésre támadhatott, hogy kiszabaduljon. Ez újfent tökéletes booking. Overré teszi a babyface-t, hiszen nem adta fel, és olyat tett, mint még senki előtte - de közben a submission erejét is védi. Azt is hozzáteszem, hogy a kis japán előmenetelének ez volt az egyik legfontosabb része: nem pusholták őt túl, de nem is kényszerítették túlzott underdog szerepbe, hagyták, hogy az legyen, ami.


Kairi végül tisztán megnyerte az összecsapást és ezzel megérdemelten lett az első Mae Young Classic győztese, hiszen vitán felül áll, hogy a legjobb birkózó volt a mezőnyben. Rá máris nagyobb kihívások várnak (mint pl. egy női bajnoki címmeccs a következő NXT TakeOver-en), Baszlerre pedig a Performance Center, ahol kiküszöbölhetik a hiányosságait. Ha 37 évesen is éhes tud maradni egy efféle karrierre, akkor alighanem vele is találkozunk még. És ki tudja? Talán Shayna Baszler még kapudrog is lehet, ami segít Ronda Rousey-nak átlépni a WWE küszöbét.

* * *     

Ha egy mondatban kellene összefoglalnom a Mae Young Classicot, azt mondanám, jó muri volt! Ha a profi birkózásra egyfajta kikapcsolódásként tekintünk, akkor kikapcsolódás volt a kikapcsolódáson belül, mert a fő rosteren uralkodó, kapkodó döntésekkel teli, katyvaszos, frusztráló légkörhöz képest egy korty friss levegő volt ez a letisztult, sportszerű, minden butaságtól mentes torna, és az, amit képviselt.

Valahol rendkívül dühítő azt látni (és már a UK Tournament idején is az volt), hogy ez a cég igenis jobban ért a profi birkózáshoz, mint bárki más ezen a világon. Megvan a know-how arra, hogyan is kell ezt csinálni, és hogyan lehet tökismeretlen arcokból pillanatok alatt olyan versenyzőket faragni, akik képesek megragadni a közönség fantáziáját. Mindezt pusztán úgy, hogy a ringben mesélik el a történeteket. Ez a kiváló szellemi tőke ott áll a Performance Center, az NXT és az ilyen tornák mögött, a fő rosteren viszont látványosan nem tud érvényesülni belőle semmi.

A női birkózás elkötelezett híveként őszintén bízom benne, hogy lesz még hasonló torna a jövőben is. Szakmai szemmel nézve úgy vélem, hogy a Mae Young Classicnak még több értelme is van, mint egy CWC-nek, ugyanis tetszik vagy sem, a súlycsoporthoz kötött cirkálósúlyú birkózás (különösen a nehézsúlyúakhoz is begyűrűző modern stílus mellett) mindig csak mellékattrakció lesz a mainstream profi birkózásban, és hiába próbálunk ki egyre több embert közülük, azok a helyek gyorsan telítődnek a rosteren. A női birkózás reneszánszával ugyanakkor megnyílt az út a hölgyek előtt, és az ő esetükben határ a csillagos ég.  

Nincsenek megjegyzések

Üzemeltető: Blogger.