Header Ads

A Doktor Summerslamjei (2. rész)

Második részével folytatódik a visszatekintés az elmúlt tizenhárom év Summerslam gáláira. Ezúttal a 2011-től napjainkig terjedő időszakot vesszük górcső alá, a cikk végén pedig arról spekulálunk, hogy vajon mire számíthatunk az idei évben.

(Aki esetleg lemaradt volna az első részről, itt megtalálja.)

Legutóbb ott hagytuk abba, hogy talán a 2010-es Summerslam volt a "régi éra" utolsó nyári szupergálája, bár a Nexus megjelenésével már akkor is új szelek fújdolgáltak, de mivel az a csapat végül nem idézett elő érdemi változást, így a WWE lassú korszakváltásában legfeljebb egy nyúlfarknyi lábjegyzet juthat nekik. Nem úgy egy évvel később, amikor egy jóval fajsúlyosabb sztár már sokkal távolabbra mutató folyamatokat indított el, ám mint az összefoglalóból is látni fogjuk, ez az út már az elején sem volt zökkenőmentes.

A jelen évtizedben egyébként a Summerslam végképp megszűnt vándormadár PPV-nek lenni, amivel egyedülálló a naptárban: évekig Los Angeles, aztán Brooklyn adhatott otthont a nyár legnagyobb partijának, és egyelőre nem úgy tűnik, hogy más város is esélyes lehetne a rendezésre. De nem szaporítjuk tovább a szót: időgép indul!

2011
"The Summer of Punk". Punk nyara. Erről a pár hónapról külön cikkeket lehetne írni, de mi most jobbára a Summerslam körüli eseményekre összpontosítunk. Mindazonáltal az egész időszak, a WWE-ből távozni készülő CM Punk worked shoot promóival, az ezekből fakadó elképesztő médiafigyelemmel (lásd még ESPN) és tűkön üléssel, majd Punk drámai övnyerésével Chicagóban, rég nem látott érdeklődést hozott a profi birkózás világának. Miután a színfalak mögött biztossá vált, hogy Punk marad, a WWE eredeti terve az volt, hogy egy ideig a szervezet égiszén kívül fog haknizni az eredeti övvel, amíg ők megkoronáznak egy új bajnokot, akit később a visszatérő Punk kihívhat. Máig tisztázatlan okokból ezt a történetet felgyorsították, és Punk kevesebb mint két hét után visszatért.

Bár a viszonylag jellegtelen undercard mellett ez a gála egy kiváló Randy Orton-Christian meccset is tartogatott (azévi sorozatuk valamennyi állomása minőségi összecsapás volt), az este egyértelműen Punk és John Cena visszavágójáról szólt, amelyet (Triple H bíráskodása mellett) azért vívtak, hogy eldöntsék, ki lesz a WWE vitathatatlan világbajnoka. A színvonalas main eventet technikailag Punk nyerte meg, bár Cena lába közben az alsó kötélen volt, tehát a szabálykönyv értelmében érvénytelen lett volna a pinfall. Ezt követően azonban a visszatérő Kevin Nash megtámadta Punkot, és ezt kihasználva Alberto Del Rio beváltotta a Money in the Bank táskát, így tehát a mexikóit koronázták meg világbajnoknak.

A döntés máig vitatott, és a szakértőkön kívül a biznisz számos kiválósága is értetlenségét fejezte ki miatta. CM Punk hosszú ideje a legforróbb áru volt, amit a pankráció magáénak mondhatott, elképesztő érdeklődést generált, és ha a helyzetet maximálisan kihasználva megasztárrá válik, azzal segíthetett volna növekedési pályára állítani az akkortájt meglehetősen stagnáló bizniszt. Ehhez képest szinte azonnal levették róla az övet, és annak a Del Riónak adták, aki kevesebb mint egy éve volt a WWE-ben, és akiről azt pletykálták, hogy ő volt az eredeti terv (a spanyol ajkú piac meghódítása érdekében), amikor még úgy volt, hogy Punk távozik. Azonban Punk maradt, befutott, és a körülmények jelentősen megváltoztak, a WWE mégis csökönyösen ragaszkodott a tervhez. Ráadásul az elkövetkezendő hónapokban Punk egy teljesen értelmetlen feudot vívott Triple H-vel, akitől egyszer kikapott, aztán pedig tag teambe állt vele az Awesome Truth ellen. Bár az év novemberében visszanyerte a világbajnoki címet, amit közel másfél éven át birtokolt, többé már soha nem lett ugyanolyan forró, mint ezen a nyáron. Épp ezért ez a Summerslam tulajdonképpen "a fordulópont, ami sosem volt". A WWE egy hatalmas lehetőséget szalasztott el, látszólag minden racionális ok nélkül, épp ezért a mai napig sokan (köztük e sorok írója is) úgy vélekednek, hogy ez azon ritka esetek egyike volt, amikor valamiféle személyes ellentétek szabotálták az üzleti szempontokat.

2012
A fenti előzmények után egy furcsa év állt mögöttünk, ahol CM Punk ugyan végig bajnokként uralkodott, azonban csak elvétve került főmérkőzésekbe; ezt a pozíciót olyanok foglalták el, mint a Cena-John Laurinaitis féle rettenet, vagy a nem kevésbé pocsék ketreces meccs Big Match John és a Big Show között. Bár Punk a nyár nagy részében egy szórakoztató feudban vett részt AJ Lee, Daniel Bryan és Kane közreműködésével, ezen a gálán egy semmitmondó Triple Threat jutott neki Cena és Show ellenében. A PPV undercardja szolidnak mondható (Bryan kontra Kane, Jericho kontra Ziggler és Miz kontra Mysterio meccsekkel), azonban a teljesen halott Los Angeles-i közönség nem könnyítette meg a birkózók dolgát, és ez sehol sem volt nyilvánvalóbb, mint a főmeccsen. A 2012-es év többek között Brock Lesnar visszatérésétől volt hangos, akinek ezen az estén Triple H volt az ellenfele. A mérkőzés fő vonala az volt, hogy a végére Lesnar elpusztítja Huntert, és megpróbálja újra eltörni a karját, azonban a lagymatag reakció és az érzelmi befektetés hiánya miatt erősen felejthetőre sikeredett (ahogy kb. mindegyik HHH-Lesnar). Ennek az egyik fő oka, hogy Triple H-nek egyszerűen nem áll jól az underdog szerep, és nem is mozog otthonosan benne. Maga a gála egy lelkes közönséggel talán pozitívabb összképet mutatna, így viszont nem jegyezhetünk fel róla emlékezetes pillanatokat.

2013
Erről viszont már annál inkább! Sokak szerint a 2013-as volt eddig az évtized legjobb Summerslamje, és vitathatatlan, hogy két minőségi főmeccset kaptunk tőle, egy szintén jónak mondható undercard mellett, ahol Alberto Del Rio és Christian vívtak jó meccset a WHC övért, illetve összecsapott a felbomló Rhodes Scholars csapat, azaz Cody Rhodes és Damien Sandow. Kane és a nemrég debütáló Bray Wyatt Ring of Fire meccse (ami lényegében egy PG-besorolású Inferno meccs volt, ahol szintén tűzgyűrűben birkóztak, de nem kellett felgyújtani az ellenfelet, csak leszorítani) ugyan meglehetősen gagyira sikeredett, ám ezért bőségesen kárpótolta a nézőket az, ami ezután következett. Összecsapott a két "Paul Heyman Guy", CM Punk és Brock Lesnar, ami 2012-es visszatérése óta a Szörny egyik legjobb meccse volt. Punk szanaszét bumpolta magát a diadalmaskodó Lesnarnak, és a számos különböző stílus elemeit felvonultató, betonkemény mérkőzés igazi rangadófílinget hozott, ami a főmérkőzésre is kitartott. Ahogy két évvel korábban Punk, úgy ezúttal Daniel Bryan üstökösszerű felemelkedéséről beszélhettünk: a nézők egy emberként álltak ki az elnyomott kisemberként látott Bryan mellett, aki a Team Hell No-ban eltöltött éve során végre megmutatta, hogy a nem mindennapi birkózótudás mellett személyiség is lakozik benne. Sztori szerint maga John Cena választotta őt ellenfeléül a világbajnoki címért, és egy kiváló meccset követően Bryan tisztán legyőzte a WWE arcát. Azonban a mérkőzés utóélete is kísérteties hasonlóságot mutatott a két évvel azelőttivel: érkezett az aktuális Money in the Bank győztes Randy Orton, a mérkőzés speciális bírája, Triple H pedig Bryan ellen fordult, tálcán kínálva az övet Ortonnak, amivel megkezdődött a több éven át tartó Authority-sztori, valamint Bryan hosszú és rögös útja a WrestleMania 30 főmérkőzéséig. Kár, hogy más okokból ugyan, de végül belőle sem sikerült kiaknázni a maximális potenciált.

2014
Suplex City, bitch - avagy a tizenhat german suplex éve! Alighanem mindenkinek csak ez jut eszébe, ha megpróbálja felidézni a 14-es Summerslamet. John Cena felemelkedése óta nem volt arra példa, hogy az akkor még csak tizenötszörös világbajnok szenvedő alanya legyen egy kvázi fél-squash mérkőzésnek, amelyen Lesnar bő negyedórán keresztül játszott Cenával, mint macska az egérrel. Az eset máig vitatott, több szakértő is megkérdőjelezi, jó döntés volt-e ilyen durván megetetni őt a részidőben dolgozó undisputed bajnokkal, különösen annak fényében, hogy Roman Reignsből azóta sem sikerült Cena-szintű draw-t faragni. Brock ugyan vitathatatlanul forró áru volt a Streak megtörése után, de a 2014-es monster építése végül nem fizetődött ki döntően, és azóta is kérdéses, hogy mi lehet a végső pay-off Lesnar második WWE-s karrierjében. Ami a card többi részét illeti: papíron ígéretesnek tűnt, a gyakorlatban viszont nem igazán teljesített; helyenként egyszerűen csak vontatott volt, mint az Orton-Reigns meccsen; máshol a rossz kikötés hátráltatta a résztvevőket, mint Ambrose és Rollins Lumberjack, vagy Rusev és Swagger zászlós meccsén; ahol pedig egyik sem állt fent, ott a középszerű/rossz történet rontotta el az ember hangulatát, mint Wyatt és Jericho kissé fura párharcában, vagy Stephanie McMahon és Brie Bella mérkőzésén, ahol Nikki minden ok nélkül a nővére ellen fordult ("Bár meghaltál volna az anyaméhben!"). Ez utóbbinak mindössze annyi pozitívuma volt, hogy Stephanie-ról kiderült, még mindig képes draw lenni a női mezőnyben, aminek a jövőben még lehet jelentősége.

2015
A nyári szupergála ebben az évben érkezett meg Brooklynba, és egyúttal kezdetét vette a négyórás Summerslamek kora. Szintén ez volt az első év, amikor a hagyományosan színvonalas (és a fő rostert gyakran komoly kihívás elé állító) NXT Takeover is elkísérte a Summerslamet (olyan meccsekkel, mint a Szorító Podcast által az év legjobbjának választott Sasha Banks vs. Bayley, vagy Finn Bálor és Kevin Owens létrás küzdelme). Részben ez is lett a 15-ös Summerslam veszte: bár a card papíron bivalyerős volt, részben az előző napi Takeover után egekbe szökő várakozásokkal, részben pedig a túlbonyolított bookinggal nem tudott mit kezdeni. A "nyári WrestleMania" a körülmények és saját ambiciói áldozata lett. Kevin Owens pl. nem tudta megismételni előző napi teljesítményét Cesaro ellen. Ambrose és Reigns meccse Wyatt és Harper ellen a szegény ember Shield kontra Wyatt Family-jének tűnt, amit az előző évben már láthattunk. Ziggler és Rusev párharca akár izgalmas is lehetett volna, ha nem épp ekkor állnak elő azzal a bugyuta sztorival, hogy Lanát Dolph mellé állítják, és Summer Rae-vel helyettesítik. A frissen meghirdetett "dívaforradalom" egy katyvaszos elimination meccset hozott három csapat (a PCB, a Bellák és a Team BAD) között, ami a Sasha-Bayley varázslat után különösen csalódást keltő volt. Az est két top meccse pedig, bár egyaránt színvonalas birkózást hozott, inkább az ellentmondásos befejezésekről marad emlékezetes: a remek Rollins kontra Cenán a Daily Show korábbi műsorvezetője, az elvileg Seth-tel feudoló Jon Stewart avatkozott közbe, és támadta meg Cenát, hogy ne tudja beállítani Ric Flair tizenhat világbajnoki regnálásból álló rekordját; a főmérkőzésként szolgáló Undertaker kontra Lesnar visszavágón pedig hiába mutatott Taker olyan jó formát, mint már régen, az elképesztően túlírt finis (a Holt Ember látszólag feladja a meccset a Kimurában, amit a bíró nem lát, de a timekeeper önhatalmúlag lekongatja a meccset, és amíg a bíró vele vitatkozik, Taker meglepi Lesnart egy low blow-val, aztán a Hell's Gate-be fogva ellenfelét, technikai feladással nyer) teljesen megölte az egészet. Szerencsére a HIAC meccsükön kiköszörülték a csorbát, de ez a Summerslam örökre az első brooklyni Takeover árnyékában fog maradni.

2016
Tavaly a Takeover már nem jelentett ekkora kihívást, az viszont annál inkább, hogy a PPV-re egy hónappal a brand split után került sor, amikor a rendkívül színvonalas Battleground adáson már-már úgy tűnt, hogy a WWE végre rájött, hogyan lehet elejétől a végéig élvezetes PPV-ket gyártani az egyesített rosterrel. Most kezdhették az egészet elölről, aminek felemás, de talán inkább még pozitív eredménye lett. Igaz, a főmeccsről ez nem mondható el: Brock Lesnar és Randy Orton érdekesen épített viszálya meglehetősen pocsék meccset eredményezett, ahol Orton rendszeresen "homokzsákolta" Lesnart (ergo nem működött együtt bizonyos mozdulatoknál), és a kedvetlennek tűnő bunyóra megint a befejezés tette fel a koronát, amikor Brock felszakította Orton fejét (többen azt rebesgették, hogy ez shoot volt, Chris Jericho pedig számon is kérte Lesnart a gorilla pozícióban, de azóta egyértelművé vált, hogy workről volt szó), a bíró pedig beszüntette és a Szörnynek ítélte a mérkőzést. A card többi része viszonylag szórakoztató volt, bár Dolph Zigglernek kevés keresnivalója akadt Dean Ambrose ellen egy világbajnoki címmérkőzésben, ettől még jót birkóztak - ahogy Finn Bálor és Seth Rollins is az újonnan létrehozott Universal övért, noha Bálornak menet közben kellett visszatennie a kiugrott vállát, a közönség pedig a keményen dolgozó birkózók helyett inkább azzal volt elfoglalva, hogy nem tetszik nekik az új öv dizánja... (no comment). Több szolid undercard meccs mellett Sasha Banks és Charlotte is színvonalasan dolgoztak (itt max. a női öv folyamatos oda-vissza csereberélése - lásd még forró krumpli - okozhatott fejfájást), az est egyértelmű fénypontja pedig John Cena és AJ Styles álommeccse volt, ami számomra az év meccse lett 2016-ban: egy izgalmas, hangulatos, kiválóan elmesélt történetű párharc, ami ráadásul Styles tiszta győzelmével zárult (Cenának ez volt zsinórban a HATODIK veresége a Summerslameken). Nem hittem volna, hogy képesek lesznek überelni ezt a meccset, de idén januárban ez is sikerült nekik.

És az idei évben...
Egyelőre rejtély számomra, hogy mit várhatunk a 2017-es Summerslamtől. A legnagyobb várakozásokkal övezett meccs egyértelműen a Fatal Four Way a Universal bajnoki címért, négy igazi nehézsúlyú sztárral, ráadásul a mérkőzés kimenetelét is hétpecsétes titokként őrzik Titan Towersben. Amennyiben képesek lesznek felülemelkedni a négyemberes meccsek szakmai nehézségein, és ezúttal nem rontják el a dolgot valamilyen túlírt befejezéssel, szinte garantálható, hogy Lesnar, Reigns, Samoa Joe és Strowman szét fogják szedni a házat. A card többi része már sokkal nagyobb kérdőjel, és ha végignézek rajta, két dolog van, ami azonnal szembeötlik. A WrestleManiával ellentétben a WWE ezúttal nem hagyatkozik részidős birkózókra (egyedül a bajnoki címet viselő Lesnar, és részben Cena nevezhető annak a mezőnyből), ami egyrészt rendkívül pozitív dolog - másrészről viszont pontosan emiatt olyan érthetetlen, hogy a cardon szereplő meccsek mögött - a főmérkőzést leszámítva - alig áll érdemi viszály vagy történet, a legtöbbnek csupán összecsapott háttere van. Ez áll a Mahal-Nakamura övmeccsre, a Cena-Corbinra, az Orton-Rusevre, a női meccsekre, gyakorlatilag mindenre, talán még a Styles-Owens kivételével, akiknél viszont a feud - érzésem szerint - várakozáson alul teljesített. Ettől függetlenül a cardban megvan a potenciál arra, hogy szolid legyen, de kellő érzelmi befektetés nélkül könnyen felejthető Summerslam lehet belőle, éppen ezért nagyon fontos, hogy a top meccsek valamilyen szempontból kiemelkedőt produkáljanak, mert az lehet a PPV megmentésének záloga. Ne feledjük, bármilyen rossz is a kreatív: a végén mindig a kötelek között dől el minden, rossz storyline után is lehet jó történetet mesélni a ringben, és fordítva.

* * *

Eddig tartott a Summerslam-múltidézésünk, reméljük ti is legalább annyira élveztétek olvasni, mint amennyire én megírni. Most pedig már következzen végre a legújabb brooklyni négyes!

   

2 megjegyzés:

  1. Szerintem lehetne írni ilyen storylineokat is.Leírni a sztorikat gonolok és (Scsa vs mcmahon. cm punk vs jhon cena meg ilyeneket) Feudokat hbk cs hhh

    VálaszTörlés

Üzemeltető: Blogger.