Header Ads

A Doktor Diagnózisa - Pirosak és kékek

Múlt hétvégén lazábbra vettük a heti WWE műsorok kielemzését, épp ezért ideje megkomolyodni! Izé... már amennyire lehet. Heti RAW vs. SmackDown Live, a rajongó és a szakértő szemével.

A WWE ezen a héten Kanadába, azon belül is Torontóba látogatott, amit a szervezet kommentátorai - felsőbb utasításra - előszeretettel neveznek "Bizarrországnak", hogy ezzel magyarázzák a helyenként szokatlan közönségreakciókat. Mert valamivel azért mégiscsak magyarázni kell. Az igazság ezzel szemben az, hogy a kanadai közönség a legkevésbé sem bizarr, bár némileg más összetételű és mentalitású, mint az amerikai. Az országban változatlanul hangos maradt az az Attitude-érára jellemző felnőtt nézői réteg, ami az Egyesült Államokban a smark-városok kivételével nagyrészt már eltűnt, és az ő mentalitásukat nem lehet olyan könnyen elütni azzal, hogy "smarkoskodnak". A kanadai nézőkre jellemző, hogy az átlagnál jóval hosszabb az emlékezetük, általában tisztelik a tradícióikat (a kilenc év után a gonosz nWo vezéreként visszatérő Hulk Hoganből is Toronto faragott újra babyface karaktert a WrestleMania 18-on, amikor a szupergála legnagyobb rangadóját, a Hogan vs. Rockot kellett improvizálva átszabni a közönségreakció miatt), durván hallatják a hangjukat, ha valakinek a teljesítményével nem elégedettek, és többnyire rendkívül érzékenyek a saját, kanadai hőseikre. Az a plusz energia pedig, amit hozzátesznek, általában élvezetesebbé teszi az adások nézését, mint ahogy az ezen a héten is történt.

MONDAY NIGHT RAW (augusztus 7.)

(Megjegyzés: a Doktor csak a YouTube-ra összevágott 90 perces változatot nézi meg, mert utálja a sok tölteléket. Megértéseteket köszöni, a szerk.)

- Mi az abszolút fölösleges?
- Beküldeni Brock Lesnart egy talk showra, amikor köztudottan meg se mukkan.
- Mi az, ami még ennél is fölöslegesebb? 
- Ha tényleg Jason Jordan jött volna ki, ahogy azt a Miz kérte.

Akár így is lehetne summázni a Hétfő Esti Nyers nyitójelenetét, de ez azért nem lenne teljesen igaz,
"Suplex City, bitch! Toronto sem kerülhette el a sorsát.
hiszen ott volt a Miz, aki a legjobb piaci ripacsokat megszégyenítő hatékonysággal képes eladni a
legfantáziátlanabb semmit is, amit éppen a szájába adnak (ezúttal éppen a Summerslames Fatal Four Way unalomig elismételt szabályrendszerét és stipuját), valamint Paul Heyman, aki szórakoztató ripacskodás terén még Mizre is köröket ver, és a legjobban azt imádja, ha valami illetlen fűszert is bedobhat. Ezúttal például azt, hogy Miz és Maryse szoktak-e szerepjátékozni. Rutinos Ride Along-néző erre már rávágja, hogy azt talán nem, de Miz lámpaoltás után szereti horrorhangon odahörögni a feleségének, hogy "Maryse... akarsz játszani?". Balszerencséjére ezúttal Lesnar játszott velük (Roman Reigns szerepében a Miz, Samoa Joe szerepében Bo Dallas és Braun Strowman szerepében Curtis Axel lépett fel), a közönség legnagyobb örömére. És ha már múlt héten elkezdtem erőltetni a Legacy-párhuzamokat a Miztourage kapcsán, ezúttal is találtam egyet: az elszánt, fenyegető és mufurc fejjel Lesnarra meredő Bo Dallas láttán egyből az ugrott be, amikor Randy Orton 2009-ben a WrestleMania betiltásával fenyegetőzött, és a dühösen felsorakozó pankrátorok élén a pontosan ugyanígy néző Jamie Noble érkezett, akinél talán még Brooklyn Brawlernek is több esélye lett volna rá, hogy szerepeljen a szupergálán.

Seth Rollins és Sheamus meccse talán több izgalmat hordozott volna magában, ha egy héttel ezelőtt nem nézzük végig kb. pontosan ugyanezt. Egy Rollins kontra Cesarónak jobban örültem volna, ha már a jelenlegi vonal mentén kb. nulla az esélye annak, hogy érdemi programot vívjanak egymás ellen. Persze a booking fantáziadússágát figyelembe véve nincs kétségem afelől, hogy előbb-utóbb ilyen is lesz. Szolid mérkőzés volt, ahol a Királyölő újfent nem égetett fel semmit. Erre most bedobhatnék egy jó kis Game of Thrones spoilert, de nem teszem. Dean Ambrose mindenesetre szintén GoT-be illő módon lusta volt kimenni segíteni, aztán a tetejébe még le is hordta a laposra vert Rollinst, hogy most ő tehet arról, hogy Ambrose egy s*ggfejnek tűnik. "Há' mer' az vagy" - közölhetne Seth, aki viszont az Overly Attached Girlfriend mém férfiváltozatává kezdi kinőni magát.

Szegény Bayley. Nem elég, hogy szétment a válla, és hónapokig nem birkózhat, még a felettébb
együttérző kanadaiaktól is megkapta a magáét (nem úgy volt, hogy ott mindenki jó fej?). A YouTube-verzióból igyekeztek eltüntetni a gigantikus fújolást, amennyire csak lehetett, de még így is nyoma
maradt, szóval képzelem, milyen lehetett eredetiben (nem mintha szeretném hallani). A "Huggable One" többszörösen nehéz helyzetben van: az NXT-ben már tökélyre vitték vele az esélytelen underdog befut sztorit, itt már csak ismételni lehetne; a kreatív csapatnak láthatóan fogalma sincs róla, hogyan lehetne kezelni az ő aranyos, naiv, sportszerű karakterét úgy, hogy ne legyen kínos; az őt korábban piedesztálra emelő közönség is eljutott arra a pontra, hogy FÚJ, most már befutott, akkor kezdjük el utálni... és a tetejébe mintha magával Bayley-vel is lenne valami gond fejben, ugyanis messze nem birkózik olyan meggyőződéssel, mint amikor a másik három Horsewomen távozása után vezéregyéniséggé kellett válnia az NXT-ben. Ezzel együtt sérült birkózót kifújolni elképesztő
furkóság, és ha bárminek örültem a jelenetben, az az volt, hogy Bayley lereagálta őket, mert ha szendén végigandalogja ezt a reakciót, az még tovább hiteltelenítette volna a karakterét. Jobbulást neki!

Erre aztán jöttek a papírforma selejtezők a női kihívói jogért, papírforma végeredménnyel. Ha pozitívumot kellene keresnem bennük, az az, hogy alapvetően mindkét Triple Threat szolid volt, és Emma, valamint Mickie James is lehetőséghez jutottak, mindkét hölgy többet érdemelne a tudása alapján, ha itt nem lehet mit kezdeni velük, akkor az NXT-ben. Jövő héten tehát kapunk egy újabb Sasha kontra Niát, ami papíron kétesélyes. Nia érdekes pályát fut be jelenleg, olykor felvillant valami ösztönös előadói intenzitást, amire felhördül a közönség, aztán a következő percekben azt próbálja eldönteni a szemlélő, hogy mit látnak benne azon kívül, hogy nagy. Kiegyensúlyozottabban kéne teljesítenie, mielőtt megetetik vele a komplett női mezőnyt, ami kb. óhatatlanul meg fog történni.

Enzo Amore akár egy harmadik Uso is lehetne, legalábbis nála sem lehet érteni, hogy mi a fenéről beszél néha (aréna-hangosítással még rosszabb lehet a helyszínen), cserébe legalább szórakoztató. Big Show meg repes a boldogságtól, hogy itt lehet (érezzétek a szarkazmust). A valóban vicces
pillanat akkor jött el, amikor a kiérkező Jótestvérek (alias Luke Gallows és Karl Anderson) lenerdözték őket, mire Show csészealjnyira kerekedett szemmel mutatott magára, hogy "Éééén,
koma?" Az ebből adódó tag team mérkőzés kb. szóra sem érdemes, az már annál inkább, hogy a meccs után Gallows miért hunyászkodik meg Big Casstől, amikor kb. ugyanakkora, mint ő. Cass mindenesetre nem járt jól, mert Show gyönyörűen kiütötte (aúú, az a kontakt). Még az kellett volna neki, hogy estében beleverje a tarkóját a kordonba, amihez közel járt. Az eredmény? Enzót cápaketrecbe rakják a Summerslamen. Csak tudnám, miért. Jerichóra még rá lehetett fogni januárban, hogy a bezavarásai veszélyt jelentenek, na de nála?

A Cesaro kontra Ambrose egy jó meccs volt, még ha a stílusaik nem is mindig egészítik ki egymást a legjobban. Bedobtak mindent, amire ebben a pozícióban szükség volt. S*ggfej Ambrose győzni is tudott, de aztán Seth sorsára jutott volna, ha Mr Overly Attached Boyfriend a Királyölő nem érkezik meg csillogó páncélban, önzetlenségét és jószándékát bizonygatva. Nem tűnt még fel, hogy ez a becenévrokonodnak sem vált be soha? A sztori viszont, amellyel kapcsolatban eleinte kételyeim voltak (pláne azt illetően, hogy minőségi csere-e átpakolni őket az IC mezőnyből a tag mezőnybe, legalábbis rövid távon), egyre inkább működni látszik: Toronto hálásan fogadta a karakterdrámát, és a két ex-Shield tag face-offja, valamint Dean részéről az ökölpacsi felkínálása gigantikus reakciót váltott ki a közönségből. Ezúttal Rollins volt az, aki kiszámíthatóan nemet mondott rá, de a lassú építkezés hasznukra válik, és a pillanat közeleg. Csak remélhetjük, hogy Brooklyn hasonlóan jól fogja lereagálni. Hogy aztán mihez kezdünk vele, az már jó kérdés. Ami még az érthetetlen szövegeket illeti, megnyugvással tölt el, hogy már nem csak én nem értem, hogy Booker T időnként mit szeretne közölni a kommentátorállásban, hanem Cole és Graves sem.


Roman Reigns és Braun Strowman kiváló main eventet vívtak, és egyre inkább meggyőződésem, hogy ők ketten nem is tudnának rossz meccset játszani egymás ellen. Kiváló közöttük a kémia, és a két domináns karakter összecsapásánál még az a probléma sem állt fent, ami más meccseikben azért elő-előfordul: miszerint megfelelő ellenpólus hiányában egyoldalúvá vagy érdektelenné válhat a küzdelem. Reigns és Strowman annyira egy szinten vannak kezelve a ringben (és ehhez igazából már Samoa Joe-t is hozzá lehet venni), hogy a domináns erőgép és az underdog vagy a csaló unalomig ismert sztorija helyett két egyenrangú fél szerepel, ami pszichésen is fajsúlyosabbá teszi a meccseket, rangot ad nekik. Ezáltal még a Last Man Standing gyerekbetegségeit is sikerült kivédeni, mert mindkét fél könnyűszerrel eladta, hogy megvan bennük az az "impact", hogy valóban a földön tartsák ellenfelüket. Jól megírt, ötletes befejező szekvenciát láthattunk a Spearrel, Joe beavatkozásával, és Strowman hajszálon múló győzelmével. Nem lehet azzal vádolni, hogy elfogult lennék a méretek iránt, de valahol mégis örülök annak, hogy négy valódi heavyweight vár ránk a Summerslam főmeccsén, mert az oly sokszor emlegetett hitelességet és veszélyességi faktort velük sikerült végre igazán eladni.


SMACKDOWN LIVE (augusztus 8.)

Tudjuk, hogy John Cenának jó kedve van, amikor azzal indítja az adást, hogy megigazítja a nyakát a kamerába (amit múlt héten kis híján sikerült kitörnie), aztán rögtönzött táncba kezd a "John Cena sucks" kántálás hallatán. Cena kapcsán már régen észrevettem, hogy lehet akármennyit szidni, hiányzik, amikor nincs itt, mostanában kezdek egy lépéssel tovább menni: észreveszem, hogy örülök neki, amikor itt van. Hiányozna az energiája, a karizmája, és a karakterének az a szabadsága, amit az elmúlt évtizedben kivívott magának. A promo első fele azt emelte ki, amit a múlt héten el is felejtettem kiemelni, pedig komoly dolog: Cena TISZTÁN veszített Shinsuke Nakamura ellen. Ahogy azt ő is mondta, ez nem fordul elő vele túl gyakran. Ezen a héten már csak szóban, de folytatta Nakamura fényezését, mosolyt csalva az arcomra, amikor közölte: "Sokáig nem értettem, miért skandáljátok a nevét. De múlt héten rájöttem. Hát azért, mert ez NAGYOT ÜT. NAGYON NAGYON ÜT!" 
 
Kérdés, mi lenne a helyzet, ha az újak is megkapnák azt a szabadságot a mikrofonnal, amit Cena. Nyilván, nem lenne elvárható tőlük, hogy egyből az ő szintjén legyenek, de amikor Baron Corbin megérkezett, óriási volt a kontraszt kettejük előadásmódjában: a rendszerint sokat improvizáló Cena szövegénél az embernek az volt az érzése, hogy őt hallja beszélni, Corbinnál pedig az, hogy éppen köpi vissza, amit bebiflázott. Ez más Cena feudokban is előfordult már, de itt valahogy nagyon élesen átjött, főleg amikor kezdetét vette a "dumpster fire" kántálás (ami szabadfordításban annyit jelent, hogy kukatűz, de valójában a totális katasztrófákra használják a kifejezést). Arról nem is beszélve, hogy Corbin minden különösebb ok nélkül félbeszakította Cenát, aztán a beszélgetés közben rájött, hogy valójában semmit sem akar Cenától, tehát tök fölöslegesen van itt, épp ezért távozna is. Ennél értelmesebbet nem lehetett volna kitalálni? A Summerslames meccsek több mint fele mögött nemhogy érdemi sztori, még érdemi feud sem áll.


Sami Zayn és Tye Dillinger ezúttal is ott voltak, ahol kb. semmi keresnivalójuk: spontán tag teambe összeállítva egy spontán tag team mérkőzésen, spontán vereséget szenvedve. Múlt héten midcard pokolnak neveztem azt, ahová Sami került, de ez nem teljesen igaz, inkább purgatórium, mert sem itt nincs, sem ott. Tudom, hogy műsoridőből itt nem áll rendelkezésre olyan temérdek mennyiség, mint a RAW-n, de az, hogy őket így szerepeltetik, az kiválóan mutatja a Smackdown mezőny aránytalan hierarchiáját: oda nem illő ember a főövvel, főmeccses birkózók a midcard öv körül (amellyel egyrészt teljesen leszűkítik a main event mezőnyt, és elzárják a lehetőséget egy valódi midcard kialakulása elől). Ha csak azt nézem, hogy Sami és Dillinger itt bohóckodnak, holott szereti őket a közönség, és még mindig előrébb vannak, mint egy Dolph Ziggler vagy Luke Harper, akik adásban sincsenek, mert "nincs ötlet számukra", vagy mint az alsó-középkategóriás újoncok (pl. Gable vagy Kanellis), érthetetlen számomra, hogy a hároméves gyerek módjára összerakott adáspiramist kukázva miért nem építünk egy normálisan birkózni tudó középkategóriát. És akkor még nem is említettem, hogy alapvetően Rusev is légüres térben mozog, hiába birkózik a nagynevű veteránokkal, mert mind Cenának, mind Ortonnak kb. időhúzó feud.

A meccs természetesen semmitmondó volt, utána az Usók megvillantották, hogy még mindig csomó van a nyelvükön, amikor próbálnak (próbálnak?) érthetően kommunikálni, aztán a New Day villantott egy kis heel taktikát a figyelemeltereléses hátbatámadással, amire magunk között szólva rá is szorultak, mert ideje, hogy bennük is legyen egy minimális él.

A Fashion Peaks csodája is folytatódik, én pedig még mindig szakadok. Ha másért nem, hát ezért megéri Smackdownt nézni, persze, ha valaki nem érti a belsős vicceket, akkor megértem, ha nem a szíve csücske az egész. Tyler Breeze és az Ascension párosával kezdünk, utóbbiak azzal a lendülettel fel is markolnák az asztalra kikészített pitét, és távoznának, mire Breeze kiborul: "Hát nem is érdekel benneteket, hogy mi történt Fandangóval?" - "Nope. Mi csak az ingyensütiért jöttünk." Már ez tipikus birkózósztereotípia, ugyanis ez az állatfaj az ingyenkaját bárhol, bármikor, bármekkora mennyiségben elfogyasztja (nem véletlenül tiltották ki őket egyik másik all-you-can-eatből). Aztán visszatér Fandango, kissé ziláltan, közli, hogy az ufók rabolták el, és análszondával molesztálták. Hol van Eric Cartman, amikor szükség lenne rá? Fandango mindazonáltal látnoki képességeket kapott az ufóktól (feltehetően az ánuszán keresztül), és tudja, hogy aki legközelebb lép be az irodába, nem más, mint Tully, a ló gyilkosa. Erre besasszézik ARN ANDERSON, és közli, hogy ő volt az igazi ló a Four Horsemenben, és nem Tully, nekem pedig potyognak a könnyeim. Minden poén gyilkosa, a magyarázat: Tully a ló nem más, mint az egykori Horsemen-tag, illetve Arn csapattársa a Brainbusters nevű tag teamben, Tully Blanchard. Hogy miért? Mert Blanchardot anno azzal csúfolták, hogy lófeje van. És erre bejön Arn, aki közli, hogy tényleg ő tette hidegre Tullyt. Aztán szintén ellop néhány sütit, mert miért ne. Büszkén felvállalom, szerintem ez kiváló birkózás!

A következő mérkőzés ékes bizonyítéka annak, hogy a profi birkózásnak nem kell jónak lennie ahhoz, hogy szórakoztató legyen. Talán jó meccsnek tudnám nevezni azt, amit Charlotte és Lana előadtak? A szó szoros értelmében nem, de végig kiválóan szórakoztam rajta. Lanánál remekül átjön ez az arrogáns, "meg akarom mutatni, hogy mindenkinél jobb vagyok, csak sajnos pont birkózni nem tudok" karakter, az pedig, hogy Charlotte a létező leghülyébb grimaszt vette fel az arcára, hogy ne röhögje el magát az amerikai-lett-orosz-portugál-venezuelai szépség bevonulása közben, jóleső kacajt váltott ki belőlem. A meccs egyszerű volt, de nagyszerű: Charlotte fölényesen játszott az egyre hisztisebb Lanával, mint macska az egérrel, mire utóbbi lekevert neki egy pofont, amire olyan big boot volt a válasz, amely mozdulatot úgy nevezzük a birkózás szakzsargonjában, hogy "Anyád". Majd a gyors submission befejezés, Lana és Tamina kissé fura kapcsolatát pedig tovább építhetik backstage-ben; kár, hogy Tamina se sokkal jobb birkózó.



AJ Styles és Kevin Owens nagyjából azt bizonyítják szemtől-szemben állva, hogy ez itt a
main event, amire még Shane McMahon jelenléte is rátesz egy lapáttal. Óriási közönségreakció, ami azt mutatja, hogy teljesen mindegy, hol vannak a cardon, a legnagyobb befektetés és érdeklődés az ő viszályukat övezi azzal együtt is, hogy nem volt olyan jó, mint talán várhattuk volna. Kár, hogy ebből épp csak az a mezőny nem profitál, akinek amúgy az amerikai övért harcolnia kéne. Erre a jelenetre viszont nem lehet panaszom, nagyon tetszett az ezeréves Network-felvételek bejátszása, valamint Owens Montreal Screwjobos beszólása is. "Mindenki tudja, hogy egy McMahon egyszer már megszivatott egy legendás kanadait..." - óriási üdvrivalgás, és "You screwed Bret!" kántálás, majd Owens folytatja: "Persze, ő megérdemelte!" Hatékonyan hozták le a jelenetet, Owens behízelgése arról, hogy ő amiatt aggódik, hogy Shane pont AJ-vel szemben nem lesz pártatlan a WrestleMania-viszályuk miatt, szintén telitalálat volt, a McMahonnek betaláló Pelé Kick pedig további fűszerezést ad a párharcnak. Egy kérdés: vajon Owens esetében Kanada miatt hanyagolták az "Amerika új arca" grafikát a LED-falakon, vagy ejtettük a gimmicket?



Naomi és Carmella meccse a visszatérő James Ellsworth bezavarását leszámítva semmilyen volt. Az az igazság, hogy a női mezőnyben ugyanúgy megfigyelhető az a fajta aránytalanság, ami a férfiak bajnoki kategóriáira is jellemző: egyszerűen nem a legjobbak vannak a topon. Naomi jobb napjain szódával elmegy, de egyébként mélyen Charlotte, Becky, Natalya, valamint a hiátuson lévő Nikki szintje alatt van, és a RAW-s női mezőny semmire sem használt részéből is minimum ketten jobbak nála. A Money in the Bank táska révén pedig Carmella is ott van a képben, akiről jelenleg szintén úgy érzem, hogy minőségi visszalépés lenne bajnokként. A bajnok teszi az övet, nem az öv bajnokot, ez utóbbi talán ha egy tucat esetből egyszer működik. Ha nem a legjobbakat tesszük top pozíciókba, és nem általuk próbáljuk meg feljebb húzni azt, aki alkalmas rá, abból mindig problémák lesznek.

Lássuk, hogy jól értelmezem-e. Kevesebb, mint két hét van vissza a Summerslamig. Van egy teljesen spontán összedobott WWE bajnoki címmeccsünk, amire nincs feud. A résztvevői talán még csak nem is találkoztak egymással. Tudom én, hogy ilyen rövid idő alatt nem könnyű plusz érdeklődést generálni, de tényleg az ilyenkor a legjobb megoldás, hogy akkor a kihívó, Shinsuke Nakamura ne is szerepeljen az adásban, megoldjuk egy előre felvett interjúval? Hölgyeim és uraim, augusztus 20-án kérjük kapcsoljanak az India-Japán labdarúgó mérkőzésre... Ha ezt a mérkőzést a résztvevők anyaországain kívül BÁRKINEK megpróbálják eladni, hát, nekem nem tűnik fel.


Ráadásul nem ez volt az egyedüli érthetetlen dolog, ami a WWE öv körül történt. Három PPV és három Jinder Mahal győzelem után kapunk még egy Jinder kontra Ortont, teljesen spontán, nem bajnoki címért, a Singh-tesók meg teljesen spontán hiányoznak valami mondvacsinált okkal (múlt héten pedig még teljesen jól elvoltak a skyboxban), amit Orton teljesen spontán megnyer, úgy, hogy konkrétan már képben sincs a világbajnoki öv kapcsán, és tisztán pinneli a bajnokot. Nem tudom, hogy Orton panaszkodott-e a sok vereség miatt, vagy mi a túró történhetett, de az, hogy zsinórban három vereség után, miközben éppen belekezdett egy másik feudba, visszatesszük őt a főbajnok ellen, és tiszta győzelmet adunk neki, miközben az aktuális kihívó nincs is élő adásban... ez nekem magas. Próbálok józan paraszti ésszel gondolkodni, de a szervezet logikája néha egészen szürreális mezsgyéken mozog. Maga a meccs amúgy szolid volt, mint Jinder és Orton minden olyan próbálkozása, ahol nem állta útjukat valami buta kikötés (lásd még Punjabi Prison). És lám, milyenek a kanadai rajongók, beszélhetnek nekik maharadzsáról és Indiáról, az ő szemükben attól még Mahal volt a babyface. Elvégre ez a jóember kanadai. :)

Aztán az adás legvégén felbukkant Rusev, lerúgta Ortont, és már sötétült is el a kép. Gyönyörűen sikerült kicentizni azt a műsoridőt...

* * *

Eddig az eheti WWE termékkel. Összességében úgy gondolom, szolid adásokat láthattunk, mindkét műsoron volt legalább egy jó szegmens és meccs, szóval inkább pozitív irányba fordul a mérleg nyelve, még akkor is, ha a szokásos agyapasztó butaságok most sem hiányozhattak, de mondhatni, ez csak a szokásos. Jövő héten következnek a go-home adások a Summerslam előtt, remélem bő egy hét múlva ismét találkozunk!

Ami az adások összehasonlítását illeti: RAW vs. Smackdown: 1-0!
 

1 megjegyzés:

  1. Naaa Mahal Kanadában született, szóval kanadai, ne szóljátok le xD :D

    VálaszTörlés

Üzemeltető: Blogger.