Header Ads

101 meccs, amit látnod kell! - A hardcore legendaölő

A  Doktor fejéből még a WWE Network előtti időkben pattant ki a "101 meccs, amit látnod kell" című rovat ötlete, amelyben a pankráció történetének legnagyobb meccseit vette górcső alá, azzal a céllal, hogy megismertesse a műfaj új rajongóit ezekkel a legendás ütközetekkel. Mostantól heti rendszerességgel a Pankráció.com-on is olvashatjátok a sorozatban megjelent cikkeket (és remélhetőleg majd újakat is)!  Elsőként az elmúlt másfél évtized egyik legnagyobb sztárja, Randy Orton mutatkozik be, egy tőle meglehetősen szokatlan, brutális környezetben, amire ugyanakkor nagy szüksége volt pályafutása hajnalán. Ahogy korábban mentorát, Triple H-et, úgy őt is egy Cactus Jack elleni hardcore meccs emelte új szintekre. De hogyan történt mindez?


RANDY ORTON VS. CACTUS JACK  HARDCORE MECCS
  
Azt mondják, minden feltörekvő fiatal pankrátornak szüksége van egy "legitimáló" meccsre, ami igazán eladja őt. Egy nagy összecsapásra, amelynek a végeztével más szemmel tekintenek rá, mint addig. Amely során puszta ígéretből kitörni készülő sztár lesz. Persze, ez sem garancia a későbbi sikerre, ám ha a körülmények is úgy akarják, könnyen elősegítheti azt. A nagy mérkőzéseken ugyanis azon múlhat a siker, hogy "csak" verekszel-e, avagy egyszemélyes háborút vívsz. Egy apró adalék: a háború fájdalmas dolog. És az ember számára, akit ma Viperaként ismerünk, 2004. április 18. volt az igazi tűzkeresztség napja.

Amikor a mindössze 23 éves Randy Orton megszerezte az interkontinentális bajnoki címet 2003 decemberében, már nyilvánvaló volt, hogy az arrogáns fiatalember előtt eredményes pályafutás állhat. Az Evolution csapat tagjaként Orton olyan sztároktól tanulhatott, mint Triple H vagy a tizenhatszoros világbajnok legenda, Ric Flair. Kétségkívül tanult is tőlük - rosszat épp annyira, mint jót. Azonban állandó fegyelmi problémái dacára, az igazi pankrátorcsaládból származó Orton ígéretes jövő előtt állt. Ekkortájt a Legendák Gyilkosának nevezte magát, és az volt a kedvenc hobbija, hogy idősödő/nyugdíjazott pankrátorsztárok arcába köpködött. Igaz, hozzá kell tenni, hogy csalással vagy anélkül, de többnyire le is győzte őket.

A 39. életévét taposó Mick Foley pályafutása ekkor már más ív mentén haladt; a Hardcore Legenda néven is ismert Foley (úgy is mint Mankind, Cactus Jack és Dude Love) jó néhány évvel korábban felhagyott a pankrációval, csak alkalmi jelleggel járt vissza, és akkor sem lépett ringbe. Ez nem is csoda, hiszen agresszív, önfeláldozó stílusa bizony nyomot hagyott a testén. Előfordult, hogy huzamosabb ideig távol maradt a WWE-től; mindeközben családjára és kibontakozóban lévő írói karrierjére összpontosított (Foley fantomíró bevonása nélkül írt önéletrajzi könyveket - melyek közül az első, a Have a Nice Day még a New York Times bestsellerlistájának élén is állt - később pedig fikcionális történeteket is megjelentetett), azonban amikor 2003 nyarán a WWE visszahívta, hogy megtiszteljék őt a világ leghíresebb arénájának nevezett Madison Square Gardenben, útja keresztezte egymást Randy Ortonnal, aki nem átallott letaszítani őt a színfalak mögötti lépcsőkön.

Ezt követően sokáig úgy tűnt, hogy az esetnek nem lesz folytatása, ám az év decemberében újra találkoztak - és Foley rá nem jellemző módon meghátrált egy mérkőzés elől. Ezt később azzal indokolta, hogy bár hosszú és eredményes pályafutása során a rajongók rendre a szívét dicsérték, valójában a célirányosan kihasznált gyűlölet tette lehetővé, hogy minden idők egyik legőrültebb pankrátorává váljon, és azok után, hogy sok nyugdíjas atlétát és profi birkózót látott már megkeseredett savanyúuborkaként küszködni a régi dicsőségéért (ami rá is igaz lehetett volna), úgy érezte, hogy azon az estén nem lenne képes belenyúlni a kontrollált gyűlölet fortyogó kútjába, és kiállni Randy Orton ellen. A januári Royal Rumble-ig úgy-ahogy összeszedte magát, ő eliminálta az addig kiválóan teljesítő Ortont a 30 emberes mérkőzésből, és a WrestleMania felé vezető úton is ádáz harcot vívott az Evolution embereivel. Maga a szupergála azonban csalódást tartogatott, hiába állt ott az oldalán The Rock (aki ekkor vívta utolsó meccsét 2011-es visszatérése előtt), egyrészt vereséget szenvedtek Orton, Ric Flair és Batista triójától, másrészt Foley saját bevallása szerint sem tudta kellően feltüzelni magát a meccsre, önbizalma ismételten cserbenhagyta - egyszerűen nem teljesített úgy, ahogy azt saját magától elvárta volna.

Mick tudta, hogy lépnie kell valamit. És itt most nem csak arról beszélünk, hogy az adásokon szereplő énje vissza akart vágni Randy Ortonnak, hanem mint embernek is önvizsgálatot kellett tartania a szakmája kapcsán. Szembe kellett néznie azzal, hogy az utóbbi időben hiába volt minden kezdeti lelkesedés; amikor igazán számított volna, valahogy mindig félrecsúsztak a dolgok, és nem tudta megvalósítani céljait. Azonban mivel ő Mick Foley, a Hardcore Legenda, volt még egy hely, ahová mehetett. Egy hely, amit már lezárt fejezetnek tekintett az életében. Ez pedig a hardcore világa volt, amiről Foley azt mondta, számára nem annyira a székekről és a brutális verekedésről szól, hanem arról, hogy tiszteli annyira a rajongókat, hogy hajlandó értük kockára tenni a testi épségét. Foley visszagondolt régi ellenfeleire, azokra, akik sosem köptek az arcába, akiket tisztelt és mégis darabokra tépett... és rájött, hogy valahol a lelke mélyén talán még élvezte is azokat a pillanatokat. És ezzel a felfedezéssel máris volt valamije, amit Randy Orton ellen fordíthatott.

Orton, ha kelletlenül is, de beleegyezett abba, hogy az Evolution többi tagja kitiltassék a ring mellől, ezért kevesebb mint három héttel a 24. születésnapja után teljesen egyedül nézett szembe a Hardcore Legendával, akinek ezúttal az sem törte meg az összpontosítását, hogy gyermekei pont ekkortájt kerültek kórházba egy súlyos fertőzéssel, ami az egész családon végigviharzott. Felöltötte a hírhedt Cactus Jack hacukáját, és fénykorát idéző módon vetette bele magát a hentelésbe. És hogy mi sült ki ebből? Nos, talán nem ez volt minden idők legbrutálisabb mérkőzése a WWE-ben, de az már gyanús, hogy azóta nem került sor hasonlóra.

Egy meccs, ami "legitimálta" Randy Ortont. Elvégre túlélte a rajzszögek és a szögesdrót (meg más egyebek) gyilkos kombinációját. És egy küzdelem, amit mind Foley, mind Orton pályafutása legjobbjai között tart számon (előbbi még úgy is, hogy nem kevesebb, mint 75 vágást szenvedett el a testén, röpke 25 perc leforgása alatt). Érdekesség, hogy néhány évvel korábban Triple H-et pontosan ugyanígy legitimálta egy Foley elleni hardcore meccs. Mondhatnánk azt, hogy ilyen kellene mindenkinek, de ha megnézitek ezt a háborút, alighanem egyet fogtok érteni abban, hogy még a legjobbak közül is csak kevesen vevők az ilyesfajta mazochizmusra!


WWE Backlash 2004
2004. április 18.
Edmonton, Alberta, Kanada
Kommentátorok: Jim Ross és Jerry "The King" Lawler

A mérkőzés:




Aú. Ez fájt.
Reméljük, a sorozat debütáló része megelégedésetekre szolgált. Jövő héten folytatjuk, egy kevésbé brutális, de annál hangulatosabb összecsapással a WCW szervezetből, ami - ha csak ideiglenesen is - de izgalmas és új irányba vitte a világ egykoron első számú pankrációszervezetének szekerét!

1 megjegyzés:

Üzemeltető: Blogger.