Header Ads

A magyar pro-wrestling elveszett Hall of Fame-je 2016-os osztály



Előszó

Nem először vállalkozom arra, hogy felderítsem a magyar pankráció gyökereit és múltját. Az első cikkem a témában még 2015 nyarán jelent meg (ezen a linken megtaláljátok), amit három hónapos kutatás és levelezés előzött meg. A mostani még nehezebb volt, és még hosszabbra nyúlt, hiszen ezt a cikket már az első megjelenése után elkezdtem tervezni. Öt újabb legenda életébe ástam bele magam, akik megérdemelten alkotják a Magyar Pro Wrestling Hall of Fame-jének második osztályát. Most is próbáltam mindenkihez egy-egy érdekes videót találni, azonban ez nem sikerült minden esetben.

Egy magyar vadember Kanadából

Nem sok hazánkfia mondhatja el magáról azt, hogy kötelek közé lépett a világ legnagyobb wrestling szervezeténél. És még kevesebb dicsekedhet azzal, hogy ezt a világbajnoki címért tehette meg. Farkas Vilmos 1935-ben született és az átvészelt második világháborút követően egész más karrierben gondolkodott, hiszen őt is a labdarúgás szippantotta magába. Viszont 1956-ban a forradalom leverésének idején Kanadába emigrált. Ontario városában telepedett le az egyik nagybátyjánál. Az ő javaslatára költözött Calgaryba, ahol egy gyárban helyezkedett el, mivel itt csak a fizikai erő számított, az angoltudás hiánya nem. Az egyik átdolgozott munkanap után ez a két tényező keverte bajba. Munka után úgy gondolta, megiszik a helyi bárban pár pohárral, viszont a nyelvi akadályok miatt verekedésbe keveredett, és  olyan keményen elbánt az ellenfelével, hogy letartóztatták és három év börtönbüntetésre ítélték. Ebből másfelet le is töltött, és ezt az időt arra fordította, hogy még jobban formába hozza a testét. A szabadon engedése után találkozott a legendás promoterrel, Stu Harttal, aki azt javasolta neki, hogy próbálja ki magát a profi birkózásban. Megfogadta a tanácsát, és egy rövid ideig még a legendás Dungeon-ben is tanult (a Hart család házának pincéjében, ahol Stu legendás birkózókat tanított meg a szakmára, többek között: Bret és Owen Hart, Chris Jericho, British Bulldog, Mark Henry stb.). Pár hónappal később családjával együtt Torontoba költözött, így a képzését már egy helyi edzőteremben fejezte be. A pankrációt Vilmosnak találták ki, egyszerűen imádta azokat az embereket, akik körülvették őt, az utazást és azt, hogy ő került a figyelem középpontjába. Az 1960-as éveket a két nagy kanadai szervezetben, a Maple Leaf Wrestlingben és Stu Hart Stampede Wrestlingjében töltötte, ahol nagy hírnévre tett szert. Ezért 1970-ben az idősebb Vince McMahon szerződtette őt a WWWF-be. Az első évét még a saját nevén, jobberként töltötte, majd elérkezett az igazi áttörés, amikor megszületett The Wolfman, azaz a farkasember. Willie, ahogy ekkoriban hívták, hosszú szakállat és hajat növesztett, és állatbőrökbe kezdett öltözni. Ezek viszont néha gondot is okoztak, mert többször előfordult, hogy egy-egy határátkelésnél a vámosok nem akarták átengedni a bundákat, attól tartván, hogy valamilyen fertőzést terjeszt. Gorilla Monsoon, a későbbi kiváló kommentátor javasolta neki, hogy ezt az állati hatást fokozzák tovább azzal, hogy csirkefejeket harap le a ringben, de ezt a televíziós társaság cenzora nem engedélyezte. Ez sem akadályozta meg Farkast abban, hogy gyorsan emelkedjen a ranglétrán. Megkapta maga mellé managernek Captain Lou Albanot, aki láncon vezette a ringhez, és ekkor ért a csúcsra, hiszen magáért a WWWF nehézsúlyú bajnoki címéért (ami a WWE mai bajnoki címének közvetlen elődje) szállhatott ringbe Bruno Sammartino ellen. Bruno annyira megkedvelte a magyar farkasembert, hogy mikor pár évvel ezelőtt egy közönségtalálkozóra Kanadába látogatott, egy kéressel fordult a szervezőkhöz: hadd találkozhasson újra két korábbi ellenfelével: Wolfmannal és Sweet Daddy Sikivel. A címmérkőzések után Willy Pedro Moralesszel és a már korábban említett Moonsoonnal keveredett viszályba. Pár évre hazatért Kanadába, aztán 1975-ben visszatért egy új managerrel, Freddie Blassie-vel az oldalán. Majd végérvényesen hazatért, ahol egészen a nyolcvanas évek végéig folytatta karrierjét. A mozgástól a visszavonulása után sem tudott elszakadni. Még 2011-ben, 76 évesen is látták őt Toronto utcáin kocogni. Ettől a szenvedélyétől egy szívroham fosztotta meg, és hosszú betegség után 2016. január 10-én hunyt el. A pankrációs közösségben mindenki szerette ő, még akkor is, ha nem mindig értették a mondandóját erős akcentusa miatt.

Első videónkban a csúcson lévő Farkas a WWWF ringjében:


A csúcson amatőrként és profiként.

A nemzetközi mezőnyből is kevesen mondhatják el azt, hogy akár amatőr birkózásban, akár pro wrestlingben felérnek a csúcsra. Azt még kevesebben, hogy mindkettőben megteszik ezt. Hazai viszonylatban pedig egyedülálló, amit ez a legenda véghezvitt. 1912. október 12-én Budapesten látta meg a napvilágot Virág-Ébner Ede, egy zsidó család gyermekeként. Kesztyűkészítőnek tanult, és ebben is helyezkedett el. Későn kezdett sportolni, de a tehetsége gyorsan megmutatkozott. 1934 már Stockholmban találta, ahol az Európa-bajnokságon második helyezést ért el. 1935-ben félnehézsúlyban kötött- és szabadfogású országos bajnokságot szerzett a Magyar Athlétikai Club színeiben, és ugyanebben az évben félnehézsúlyú szabadfogású birkózásban Európa-bajnokságot nyert Brüsszelben. Esélyesként érkezett a berlini olimpiai játékokra, ott viszont kudarccal zárt, és érem nélkül tért haza. A Németországban szerzett tapasztalatai és az antiszemitizmus terjedése miatt arra a döntésre jutott, hogy kivándorol az Egyesült Államokba. Profinak állva komoly hírnévre tett szert Kansasban és Iowaban, ahol mint regnáló világbajnokot ismerték el. Viszont Ede természete és az utazás iránti vágya nem hagyta nyugodni. Beutazta a világot: többek között visszatért Europába is, ahol az olasz birkózó válogatott mentora volt egy ideig, utána pedig a Dél-Afrikai Köztársaság rendőri erőit oktatta a fegyver nélküli harc rejtelmeire. 2-3 hónapnál tovább sehol nem maradt meg, így visszatért Amerikába, ahol a háború első évei alatt a Boeing wichitai gyárában dolgozott, majd maga is bevonult a hadseregbe. St. Louisban ismerkedett meg a legendás promóterrel, Sam Muchnickkal, akinek az első St. Louisban rendezett műsorán már fel is lépett. Virág megszerezte az NWA kansasi nehézsúlyú világbajnoki címét, amit 1945 és 46 között egy éven keresztül magánál is tartott. Viszont soha nem jött ki igazán jól Muchnikkal, és gyorsan ki is került a formálódó és az egész országot lefedő National Wrestling Alliance belső köreiből. Ezért 1948-ban úgy döntött, hogy visszalátogat a háború után éledező Europába, ahonnan már nem tért vissza. Ede hét nyelvet sajátított el kalandos élete során (a magyart, a lengyelt, a németet, az angolt, az olaszt és a franciát), beutazta a fél világot, és még könyvet is írt „Wrestling Health and Youth” címmel. A halálának körülményeiről a források különböző véleményen vannak. A magyar életrajzi lexikon szerint gyilkosság áldozata lett 1948-ban Görögországban, Szaloniki városában. J. Michael Kenyon és Tim Hornbaker szerint 1951-ben, autóbalesetben halt meg ugyanitt. Erre a rejtélyre valószínűleg már nem fogunk választ kapni.  

Róla sajnos nem találtam videót

Egy büszke csongrádi a kötelek között.

Váry (Schwechtje) Sándor 1909. március 8-án született Csongrádon, iparos szülők gyermekeként. Családja szegénységben élt, így már 16 évesen munkába kellett állnia. Testi ereje már ekkor megmutatkozott: a hajóácsoknál félmázsás tölgyfapallókat dobált. Nem kellett sokat várnia, hamar felfigyeltek fantasztikus erejére és testalkatára. A Csongrádi Atlétikai Clubban kezdett el úszni, evezni és atletizálni. Rövid katonáskodás után került Németországba, ahol a birkózás, az ökölvívás és a súlyemelés alapjait tanulta meg. Hazatérése után Pesten telepedett le, ahol a kor híres szobrászai, Pásztor János és Búza Barna is felfigyeltek rá, olyannyira, hogy az Országház előtt álló II. Rákóczi Ferenc szobornak ő lett a modellje. A sportot sem hagyta abba, a Magyar Atlétikai Clubban kezdett el sportolni, a következő évben már ifjúsági bajnokságot nyert. Kalandos szakasza életének, hogy még filmszerepeket is vállalt (Göre Gábor, Gülbaba, stb.), olyan színészek mellett, mint pl. Jávor Pál vagy Szeleczky Zita. Az 1929-es Magyarország – Olaszország válogatott bokszmérkőzésen ő képviselte a magyar csapatot nehézsúlyban. A  mérkőzés elején sorra kapta az ütéseket, majd egyszer csak meglendült a jobb keze, és olasz ellenfele csak két óra múlva tért magához az öltözőben. A tömeg tombolva ünnepelte, ám ő jobban szerette az ünneplés helyett Csongrádot, ha tehette, mindig hazatért, bár egy idő után már otthonában is rajongók hada vette körül. Külföldi meghívásai is érkeztek: bejárta egész Európát, míg el nem jött az 1936-os év, amikor meghívták Amerikába, hogy legyen profi birkózó. Többször is felléphetett a New York-i Madison Square Gardenben. A sportág akkor ismert alakjait sorra győzte le a ringben. A világ sportújságjai címlapon közölték a fényképét. Az egyik újság így írt róla:
„Kedves egyénisége megnyerte a birkózás rajongóinak szívét. A magyar birkózó, Váry Sándor nevére örökké emlékezni fognak országának rajongói, mint szülőföldjének legkiemelkedőbb atlétájára.”
Amerikában másfél évig élt, hivatalosan a világranglista 2. helyét érte el, kétszáz mérkőzéséből 190-et megnyert, 5 döntetlen mellett csak ötször kapott ki, úgy, hogy vállai sohasem érték a padlót. Amerika mellett járt még pl. a Fidzsi-szigeteken, Ausztráliában és Indiában is. Sohasem gazdagodott meg, csak Csongrádon vett egy kis szőlőt, s ha tehette mindig visszatért szülővárosába. 1940-ben hazatért és megnősült, egy lánya és egy fia született. A birkózást nem hagyta abba, Pesten a sportcsarnokban lépett fel többször, sőt a háború vége felé megpróbálták visszacsábítani Amerikába. Ám 1945. július 3-án egy mérkőzés előtt lepihent, és soha többé nem kelt fel. Csongrádon temették el, sírja ma is látogatható.
(Fodor Péter, a csongrádi Tari László Múzeum helytörténészének írása, akinek köszönöm a segítségét a kutatásban.)
Róla is találtam egy igazán érdekes videót, méghozzá a filmhíradók online archívumában, ez az egyik legrégebbi felvétel a magyar pankrációról. Sajnos a beágyazást nem engedélyezi az oldal. Viszont ezen a linken megtekinthetitek: http://filmhiradokonline.hu/watch.php?id=4892

A legtechnikásabb magyar

Az 1939-es születésű Zimmerman Zoltán, azaz Zoltán Boscik a háború dúlta országban töltötte gyerekkorát, átélte a német, majd a szovjet megszállást. A birkózás világában 1954-ben tűnt fel először, mint az ország egyik feltörekvő könnyűsúlyú amatőrje. 1956 az ő életét is gyökeresen megváltoztatta, Zoltán ekkor bányász iskolába járt, és tevékenyen részt vett a forradalmi szervezkedésben. A forradalom leverése után Boscik és barátai menekülni kényszerültek az országból. Ausztriából Angliába került, ahol tagja volt annak a 4000 menekült bányásznak, akit az Egyesült Királyság Parlamentje meghívott az országba, hogy ott tanuljanak. Az iskola mellett folytatta a birkózást, az edzőteremben, ahova járt, megismerkedett pár feltörekvő pankrátorral, akik megkérték, hogy álljon ő is profinak. A nevét is ekkor változtatta Zoltán Boscikra, ami gyorsan jól csengővé vált a pankrációrajongók körében. 1962-re olyan hírnevet szerzett, hogy bekerült azon 10 pankrátor közé, akik részt vehettek az ABC „This Grappling Game” című filmjének elkészítésében. Zoltán ekkor már minden este birkózott a különböző promócióknál, és nem csak Angliában, hanem a csatorna túloldalán is. 1969-ben érkezett el karrierjének egyik csúcspontja, amikor is az angol legendát, Jim Breaks-et legyőzve brit könnyűsúlyú bajnok lett. Zoltán stílusa tökéletesen illett a TV képernyőjére, ahol a kamerák ráfókuszálhattak kifejező arcjátékára. 1969 és 1972 között volt pályafutása csúcsán, amikor Nagy-Britannia legnagyobb promócióinál birkózott. Amatőr elemekben bővelkedő technikás stílusát széles körben elismerték, és az egyik legtöbbet foglalkoztatott pankrátor lett az Egyesült Királyságban. Nem ő vonzotta a legtöbb nézőt, viszont egy igazi igáslova volt a brit pankrációnak, egészen annak a ’80-as évek második felében bekövetkezett összeomlásáig. Boscik az idő múlását és a környezet változását érezvén 1988-ban végleg szögre akasztotta a csizmáját, és kivándorolt Új-Zélandra, ahol a mai napig éli életét, mint egy bár tulajdonosa.

 Itt Boscik az angol legenda Jim Breaks ellen lép ringbe a World Of Sport műsorában:


A Royal Albert Hall Királya

Az 1928-ban született Szakács Tibor kitűnő eredményeket ért el sportolóként és tanulóként is. 12 éves korától kezdve birkózott, és ezt akkor sem hagyta abba, mikor a háború után laborasszisztensként helyezkedett el. A kötelező katonai szolgálat után a sportban is megtalálta a számításait, folyamatosan jöttek a trófeák és a sikerek. A csúcsot a világjátékokon szerzett ezüstérme jelentette. 1956 az ő életútját is új mederbe terelte, hiszen született budapestiként a dolgok sűrűjében találta magát. A harcokból is kivette a részét, a megtorlás elől Ausztriába menekült, testvérével, Péterrel együtt, akiből később szintén kiváló pankrátor lett. Az ujjain komoly fagyási sérülésekkel érkezett a menekülttáborba, ahol több hónapot töltött, mielőtt továbbmehetett Angliába. Mikor megérkezett Ramsgate városába, szinte azonnal magára vonta a pankrációs világ figyelmét. A koronázási bálteremben tartott profi birkózógála alkalmával bemászott a ringbe és tört angolsággal közölte a ceremóniamesterrel, hogy kihívja bármelyik helyi nehézsülyút egy mérkőzésre. Gyorsan emelkedett a ranglétrán, és hamar a tíz legjobb brit nehézsúlyú között találta magát. A karrierje során ötször nyerte meg a legrangosabb brit pankrációs tornát, amit a Royal Albert Hallban rendeztek meg minden évben. A díjat személyen Erzsébet királynő férjétől, Fülöp edinburgh-i hercegtől vehette át. Tibor 1977-ben vonult vissza a pankrációtól, és egy igazi angol pubot nyitott London Fulham városrészében. Az angol pankráció egyik legnagyobb legendája,Tony St. Clair így emlékszik rá: „Tibor volt az egyik legkedvesebb ember, akivel szerencsém volt találkozni. Mikor félig visszavonult, nyitott egy kocsmát Fulhamben. Sokszor voltunk a vendégei mikor Haystacks-szel (Giant Haystacks, szintén angol pankrátor -  a szerkesztő megjegyzése) Londonban jártuk. Soha nem hagyta, hogy bármiért is fizessünk. Ahogy mondta: ez volt a köszönete azokért az időkért, amit karrierje során velünk tölthetett. Mikor beteg lett, abbahagyta a Max Crabtreenek (Anglia egyik leghíresebb promótere ebben az időszakban) való munkát, így ezután kevesebbet találkoztunk, viszont tartottam vele a kapcsolatot telefonon keresztül, ahogy Haystacks is. Egy igazi harcos volt és soha nem adta fel a betegsége ellen vívott küzdelmet.” Sajnos a rákkal szemben végül elvesztette a harcát, nem úgy, mint a szorítóban vívott megannyi csatáját. 1981-ben, 53 éves korában hunyt el. 

Tibor megmutatja hihetetlen technikai tudását Prince Kumali ellen szintén a World Of Sport adásában.


* * *
Ezzel végére értünk újabb öt legenda élettörténetének. Akik igazi magyarok voltak, hiszen hármuk még az 1956-os forradalomban is részt vett. Ezért ne felejtsük el őket sem, és éljen tovább legendájuk szerény hazánkban! Itt szeretném még egyszer kifejezni köszönetemet Fodor Péternek, aki segített Váry Sándorról információkat találni, valamint a britishwrestling weboldal fórumának és tagjainak, akik Boscik és Szakács esetében még régi wrestling magazinokat is beszkenneltek nekem.




Források
The Wrestler Chooses the wrestler of the month: Tibor Szakacs of Hungary in The Wrestler magazin 1961 októberi számában. Sussex 1961.
Jack Rackham: Zoltan Boscik in The Wrestler magazin in The Wrestler magazin 1970 Márciusi számában. Sussex 1970
Fodor Péter: A csongrádi Toldi Miklós: Váry Sándor
Jonathan Ginsberg: SLAM! Wrestling Canadian Hall of Fame: Wolfman In SLAM! Magazin 2016. Januári számában
Greg Oliver: Wolfman Willie Farkus dies In SLAM! Magazin 2016. Januári számában

Nincsenek megjegyzések

Üzemeltető: Blogger.